A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-18 / 33. szám

édes bús madár. Nem baj! Megfogta már б azt, övé a kis madár! Egészen beleszédült a hirtelen örömbe a legény. Inget, zubbonyt kigombolt magán s valami hihetetlen jóérzéssel szívta tele magát levegővel az árnyas fasor alatt, ahol minden ág, lomb csivitelő, pittyegö madarakkal volt tele. Csak most vette észre, mennyi madár van és egy sem röppen fel ijedten jöttükre. Ügy dalolnak, kiabálnak, csicseregnek, mint a legszebb hangszer. — Igazán úgy, édesanyám? — mondja fulladozva a fiú. — Ügy a. Ahogy mondom. — De honnan tudja? — Mert ö mondta. — Magának? — Margit ángyikád hozta a hírt, amikor te bátyádéknál voltál. — Mit mondott? Hogy mondta? — Azt ángyod jobban tudná. — Mégis, mit mondott? — Hát hogy elvárna ő rád, még ha öt esztendeig szolgálnál is. — Ezt mondta? — Ezt, ezt! Mert ott vótak a többi lánycimborák is. Berecz Zsófi meg Katinkáék ... — Ezt mondta, előttük? — Ezt hát. — Jaj, édesanyám — csuklott fel a legényből valami sírós nevetés, akit teljesen elöntött már a hőség és a boldogság, s így ölelte át az anyja vállát is szerelmes bolondságban. — Ne bomolj! Inkább búcsúztál volna el Bözsitől, biztosan várt szegényke — dohogott az öregasszony, aki restellte annyi ember előtt, hogy a fia ilyen bohókás, mert már beértek a nagy lármás vasútállomásra. Mindenütt zsúfolt vonatok álltak a síneken, az is tömve, amelyekkel a fiúnak kellett utaznia. Zajongott, nyüzsgött a tarka népség a várótermekben, a perronokon s a vasúti kocsik mentén, a fiú alig tudott utat törni a sokadálomban az egyik ablak felé, ahonnan már integettek neki a katonacimborák. Ott már dalolásztak a fiúk, csupa mosolygós, életvidám, csillogó fiatatember. Ki-ki üvegekkel integetett már kifelé az ablakon. A szabadságos katonák harapós jókedvével, nagy rivallgássál fogadták az új jövevényt. — Na, letelt már a dajkálás, igaz-e néni? — kiabáltak feléje is. — De legalább cuclisüveget adott az útra? ő nem hallott belőle jóformán semmit, csak egyet látott, hogy kipirult arccal hogyan gyűri, fúrja be magát a zsúfolt vonatba az ő kisfia. Mire megjelent az ablakban a feje, csendben megeredtek a könnyei az öregasszonynak. — Vigyázz magadra, fiacskám! — Jó, jó — nézeget maga köré a fiú restellkedve —, csak nézze meg édesanyám, hogy nem integet -e már a palacsintasütós, mert adnék valamit még. Belekotort a zubbonyzsebbe, közben a szeme lopva a kajánkodó cimborákon jár s a sietségtől reszkető kézzel levéltárcáját húzza elő belőle. — Ezt, ha átadná édesanyám ... — vesz belőle ki egy fényképet, katonafényképet, amiről égő szép fekete szemmel mosolyog le rá fia. — Hogy tehetném én ezt, kisfiam? Nem való az. — Akkor adja Margit ángyimnak, majd ő elviszi. — Ö, ó, fiam! — De adják át, édesanyám! Meg azt is mondják meg neki, hogy küldjön ő is. Meg írjon, mert nagyon várom. Mosolyog, nevet a fiú, egészen vörös az izgalomtól, már azt sem bánja, hogy a többiek őrajta mulatnak, mert telve van szerelmes boldogsággal, szívdobogtató örömmel. A kis szíjas öregasszony meg csak áll, szótlan nézi a könny színes szivárványain át az integető fiát, akit már visz a vonat megint ismeretlen tájak felé abba a komisz katonaéletbe. Azt a nagy erős, bánatos gyereket, akit ő egy szóval megváltott. • — De ne felejtsék, édesanyám .. . Most már én •könnyen megyek. Már csak száznegyvenegy nap az én időm. — Jó, jó kisfiam, minden úgy lesz — görbül el a szája újra a kis vénségnek, aki most már azt sem tudja, hogy mit sirasson, azt-e, hogy most egy időre megint elrabolták tőle a fiát azok az irgalmatlan komiszok, ott messze a laktanyában, vagy azt a másik veszedelmet, ami most már folyton itt leselkedik rá abban a röpködő, bögyösködő, csicsergő kis madárkában, aki örökre el készül venni tőle ezt a nagy mulya gyereket. a fiára nézett, amint az nagy busa fejét lógatva poroszkált mellette. Nem tudta, emésztődjön-e tovább vagy inkább simogassa meg ennek a nagy bánatos fiúnak a fejét, akinek az arcát éppen olyan gond felhőzte be most, mintha ki tudja milyen szomorúság gyűrűzne a lelkében. Az meg beszélt, beszélt, valami ismeretlen hőség vert ki a szavaiból, amely telve volt kemény derékszíjakkal, pokrócokkal, aszszony utáni vágyakozásokkal, forró mezőkön való dekkolásokkal, csupa erős testű fiatal emberekkel. Ilyen komiszságok közé van vetve most az ő fia. Csak azt értette meg az egészből, hogy ezek között hajlong, verdes, verekszik, az ő édes kisfia s ha ez csak eszébe jut neki, mindjárt elfogja a sírás mindig. Ki tudja mennyit forgolódik ez azon a kényelmetlen szalmazsákon, hányszor gondol haza, míg elalszik? Hiába kemény szegénynek a dereka, meg hatalmas a válla, mint egy zsákolónak, mégis istentelen az a priccs. -*- Ügy bizony, anyukám! A parancs az parancs! Aki eztet nem tanulja meg, annak régen rossz. Mer ha még mindenki olyan vóna a katonaságnál, mint az új hadnagyunk, amelyik most gyött hozzánk, akkor szüret vóna. Az, ha akárhova vonulunk is, az megengedi a kocsma előtt, hogy egy-egy sört megigyunk. De nem mind ilyen. Ez még tán, ez a hadnagy, azt is elengedné, ha az ember éjfélbe menne haza egyszer-másszor. — Az is megesik-e? — ijed meg az anya. ' •''<— Még hogy meg-e? Hallottunk már ilyet? Ha katona is az ember, csak szereti a lányokat is, meg a mulatóst is. Leginkább azér, mer katona. — Jaj, szűzanyám! Pedig attól őrizkedjél kisfiam! A mulatóstól meg a lányoktól, mert mit tudod te ki kerül az utadba. Még valami rosszfajtára is akadhatsz, aki osztán a nyakadba varrja magát. Vóna már neked itthon ki. — Igazán-e, édesanyám? — Az a. Bözsi. — Bözsi?! „ A legényben szinte ugrik az ütő, ahogy elhülten az anyjára mered, hogy aztán úgy zuhogjon, zoborogjon a vére, mintha minden cseppje alá illatos, forró tüzet gyújtott volna ő, maga az édes kislány, drága kis rozmaringkezével. Hogy Bözsike. Hát mégis! Az az egyetlen, aranyos kis madár, aki vasárnap este, egész este a mulatságon úgy telecsipogta a fejét. Aztán még a kezét sem engedte megfogni, búcsúzóban is úgy rántotta ki az övéből, mintha valami nagy bűnt követett volna vele. Kisérni is csak a házuk közelébe engedte őt, onnan úgy futott riadtan, lopva, mint a rossz úton járók. Menekülő kis madár, de 19