A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-18 / 33. szám

Pedig hogy szerettem volna a sercegő tűz mellett szalonnát sütni! Talán nem is anynyira az éhség, mint a gyerekes vágy dolgozott kennem. öh, — gondoltam magamban — milyen csodálatos boldogság lehet azt á szép egyenes nyársat forgatni! Aztán, ha megpirul a szalonna, hozzádörzsölni a rozskenyérhez! A hagymát fényes, bicskával apróra vágni, s minden harapás kenyérhez odailleszteni egy cikk ropogós szalonnát is! Aztán ha elkopott a nyársról a szalonna, inni egyet! Inni egy olyan „ácsosat" az öblös kanna öblös fedeléből! S mikor ez is megvan, hanyattfeküdni a dús fűben, s a kunkori sült bőrt addig majszolni, szopogatni, amíg el nem fogy a számban, mint a krumplicukor. Nem egyszer előfordult, hogy így végigálmodtam az egész szertartást. Annál keserűbb volt az ébredés. Pali bácsiékra azonban nem tudtam haragudni. Jók voltak, hulladék deszkát, szöget is adtak, amikor a kisnyulamnak ólat csináltam, új dalokra tanítottak, és soha nem szóltak ránk, azért sem, ha édesanyánknak egy kis forgácsot csentünk. Egyszóval minden rendben volt közöt-l tünk. . -Június utolsó napjaiban jártunk, s közelgett már az iskolai év befejezése is. Már úgyszólván csak „kirándulni" jártunk iskolába. Én azonban nem tudtam örülni igazán a közelgő vakációnak sem. Lehangolt nagyon az a tudat, hogy a pajta már néhány nap múlva kész, s.elmennek az ácsok és sokszor töprengtem amiatt is, hogy édesanyám már hetek óta könnyes szemmel mentegetődzik édesapám elótt: — Megint csak levest tudtam főzni. Még egy pár napig várni kell a „mérésre". De jó az Isten, majd csak megsegít... Apám ilyenkor még csüggedtebb lett, édesanyám elfordult, és az én szívem kimondhatatlan bánat lepte el. Az ácsok néhány nap múlva befejezték a munkát. Gondosan eltakarítottak maguk után mindent, összecsomagolták szerszámaikat, mág áldomást is ittak. Tudtam, utoljára raktak tüzet a szilvafa alatt, utoljára hegyezik szenesvégű nyársaikat. Én szokott helyemen, a fűben „aludtam". Á villogó napfényben alig látszott a láng, halkan szisszent fel néha a parázs, s az apró füstcsíkok villámgyorsan fénnyé válA toztak. S az ácsok jóízűket ittak a kanna fedeléből... Felettem ragyogott a kék, későtavaszi égbolt, a fűszálakon qondtalan bogárkák süt-kéreztek, a csillogó fejszék útrakészen várakoztak, s a hátizsákok megelégedetten hallgattak. A nagyfürész szikrázó fogakkal nevetett a napra, s én e nagy fényességben mozdulatlanul feküdtem. Talán örökre elaludtam volna, ha valaki a nevem nem kiáltja: — Pista, te! Gyere csak hamar! Mintha villámütés ért volna. A Pali bácsi hangja volt. Talpra ugrottam s odasiettem. — Nézd csak, itt van egy darabka szalonna, kimaradt a hátizsákból. Húzd rá a nyársra! Ezzel a kezembe nyomta a darabka füsl tölt szalonnát, és a kormos végű nyársat. Hirtelen szólni sem tudtam. Egy kicsit mintha szédült volna a fejem, de aztán felismertem a helyzetet: Tehát szalonnasütés lesz... gondoltam magamban, és a lábam is reszketett az izgalomtól. Megköszöntem, de a hangom igen remegős lehetett, mert Pali bácsi odajött egészen hozzám. A kérges, barna kezével megsimogatta kóoos fejemet, s úgy éreztem, mintha a vidámság most belőle is elröppent volna. összekaparta a parazsat, friss forgácsot is szórt rá, s még a szalonnát is feltűzte a nyársra, amely hirtelen oly nehézzé vált a kezemben, mintha ólomból öntötték volna. S csak álltam, álltam a fellobbanó tűz • mellett s tétován bámultam a sziszegő lángokba. Aztán forró, fájó gondolat lepett meg. Hirtelen sarkonfordultam s ahogy csak a lábam bírta, szaladásnak eredtem, egye-j nesen hazafelé. Egy kezemben a szenesvégű nyárs, más kezemben a darabka szalonna. Szinte bedöntöttem a fakilincsű ajtót. Édesanyám a kisszéken ült, valami ócska holmit foltozgatott. Odaroskadtam mellé súlyos terhemmel s amíg a kötényébe hajtott fejemet simogatta, egyre csak ezt ismételgette: — Ne sírj no. . . Ne sírj hát édes fiam1

. .. Pedig az ő könnye is pergett az elmaradt szalonnasütés miatt. . . MIKUS SÄNDOR: ^^ ш, ^^m у t

őf, olyan keményen beszél vele. Nem is az if VlXl / # • ßV/ltl/ll^/t«^ ó lia már e

z

' hiszen máso

k

parancsolnak I// yfl

/J Я IS 1 (öl/ ll ILir' tl neki, osztán ha haza is jön egy kis időre, úgy У V/ l UJ Is l C-í- llXv/W U liS\s l ls ül az otthon, mint aki mindig a napokat számlálja. Ha beszélget is velük, olyan mint akinek mindig máson jár az esze. Mint egy A fiú elöl megy, az anyja pedig egy ke- A fiú a földet nézi mentében, mintha ép- váltott gyerek, olyan ez. Vajon hajt-e még véssél mögötte. A fiún szép, zöld katonaru- pen onnan szedegetné jel a gondolatokat, valamit a szavára ez az ő nagy fia, ez van ha meg sárga félcipő. Kezében kis, barna amik annyira kellenek a hallgatáshoz, az a makacskodásában, ezt próbálgatja csendes koffert lóbál, amely minden lépésnél nyikor- anya meg méltatlankodva iparkodik a nyo- kérleléssel, bárha nem is szeretne a fia akadul egyet, mint azok a nagy, súlyosan mában. Még c,sak nézésekkel verdes a fiú rata ellen tenni. megpakkolt bőröndök, pedig igen kevés fér- felé. A fiú azért lassít, még meg is áll egy kihetett belé. Jószerivel egy-két napra való Aztán megszólal, kicsit nyűgösködve, de csit néha. hazai, egy kis édesség. Mögötte, a kis töpö- a fiú megérzi, hogy ebből beszélgetés lesz. — Mer, azér, nem mondom, vannak ott rödött asszonyka egy cipősdobozt szorongat — Ne siess így fiam, van még idő. Hiszen olyanok, akik megtennék ezt is — ereszkeóvatosan a hóna alá fogva, mert abban meg itt az állomás. dik neki a fiú —, hogy hát nem mennek be omlós sütemény van. — Nem bírja a tempót, édesanyám? — időre. De vágják is azokat' az embereket Körülöttük meleg nyár, kasza alá érett szól a fiú szinte ingerkedve, mert jól esik mindig, mint a répát. Ёп ettől mindig őrizszőke búzatáblák, lilavirágos krumpliföldek, neki, hogy az anyja őt erre kéri. Mert gyen- kedtem. Ha egyszer megjegyzik az embert, poros akácok és valami kimondhatatlanul gébb, esendőbb, ha már őt kéri erre. — annak már vége, azt már mindig szekirozjó illat, részegítő szénaillat az egész nagy Pedig ez még semmi. Katonáéknál kiadják zák, olyankor is, amikor a többi pihen, csendes határ, ahol a szekérnyekergést a jelszót akármikor, reggel vagy éjszakokét- — Sz' tudom és azt fiam, hogy nehéz lemesszi távolságokról meghallani. tőkor is, hogy: pohod! Akkor aztán az em- het neked — szineskedik az asszony, de Anya és fia sokáig szótlanul mennek egy- bernek már teljesen készen kell lenni. Sisak közben azt lesi varjúszemekkel, hogy tiszmás mellett, ki-ki erősen gondolkozva, mert a fejen, hátizsák, köpeny, pokróc, fegyver, tára olyan ez a gyerek mint az apja. Az is ebben a nagy melegben elég az is, már az szurony, egyszóval minden'. Van vagy negy- hajthatatlan volt világéletibe, most meg már a fáradság is, hogy az ember verejtékes ven kiló, osztán evvel neki az éjszakának ez a gyerek is. Amíg olyan volt mint a mákhomlokát törölgesse. is! szem, akkor még reménykedett, hogy ezt az Aztán letérnek az akácsor mentén a hű- Megrántja a nyakát, hogy ez már őneki egyet magához hajlítja, ha már a másikat, vösbe, le a lapályos völgybe, a vasúti töltés- a lábában van, a tempó, úgy megy ö már, az apját, azt az irgalmatlan konok embert re. Itt már jobban érezni a csillogó fények- ha nem akar is. De azért lassít. nem tudta. Azt szerette volna, hogy legben izzadd ialpfák kátrányszagát, mint — Jó, jó, kisfiam. Dehát minek ez a nagy alább ez legyen kezes, de ahogy nőtt a gyea mezőillatokat. Olyan a vasúti sínpár szaladás, ez a halápolás ? Ha nem éred ezt rek, úgy mondott le erről a vágyáról. „Ajaj, a napfényben fürdő határban, mint a mezei a vonatot, majd mégy a másikkal. egyforma a férfi, ha gyerek, ha ember! €sak virágok közé vetett olajos vasdarab. Az is — Azt már nem! — szegi meg a nyakát amíg pendelyes, pulya, hagyja, hogy pátyozárad belőle, olaj meg vasszag, s itt már más a szép barna fiú. — Azt az egyet nem le- zák, mert különben gonoszul veszne, a csend is. Süket csend, csak néha érkezik het. Nekem éjfélre bent kell lenni a lakta- Mindezt csak úgy befelé mondogatta az ide zaj a vastag, melegtől vibráló levegő nyában. asszony, emésztődve. Szinte már meg is fehátán a vasútállomás irányából. A tolató Az anyának sehogy se tetszik, hogy a fia ledkezett arról, hogy ő most a nagy katonavonatok ütközőcsengése. olyan kemény. Mintha már nem is szeretné fiát kíséri a vasútra. Tettenérten, lopva 18