A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-18 / 33. szám

Védőbeszéd a díszítő-hangok érdekében A népművészeti együttesek bemutatóin, a Csemadok együtteseinek szereplése alkalmával igen sok énekest hallottam énekelni. Voltak, akik manvar nótát énekeltek. Érzelgősen, szentimentalizmustól csöpögően, úgy és azt, amit a nóta mond: Jégvirágos hideg tél volt... Erről nincs mit mondanom, nekem azonban jobban tetszik ez az egyszerű kis népdal: Madárka, madárka, Csácsogó madárka, Vidd el a levelem, vidd el a levelem Az én szép hazámba. És erről akarok szólni, arról, akik ezeket az egyszerű, finom, meghitten kedves dalokat énekelték, arról, hogy milyen stílussal, hogyan énekelték. Legrégibb néphagyományunk a magyar nyelv. Ennek egytestvére a magyar dallam. Mindenki tudja, hogy nem minden dallam, amit magyar szövegre szólaltatunk meg magyar dallam is. A mi népdalainknak ősi, sajátos törvényei, megszólalási formái vannak. Ezeket a formákat népünk hagyománymegőrző rétegei nemcsak időben és térben őrizték meg egységesen, hanem előadási formában, azaz az interpretáció stílusában is. Ezért nem megengedhető, hogy Somorján és Losoncon egyaránt elhagyták népdalénekeseink a népi melódiák érdekes, eredeti tulajdonságát: a díszítő-hangokat. A magyar közönség egy része kezdettől fogva idegenkedéssel fogadta régi népdalaink alkotóelemeinek egyikét: a zenei díszítő-hangokat, (melyeket a kottában apróbb kottafejekkel szoktak jelezni). Annak az embernek az ízlése idegenkedik az ilyen díszítőhangoktól, akiknek zenei ízlése az álmagyar műzenén érlelődött. A magyar nótában, a népdalok ízetlen, kávéházi interpretálásában még véletlenül sem találkozunk ezzel a magyar muzsika hímes cirádáival. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi is elhagyhatjuk a díszítő-hangokat, mert a dalok ilyen előadása, éneklése igazán egyetemes és valóban mélyen magyar tulajdonság. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a díszítő-hangokat az erdélyi magyarság hasonlóan énekli mint a Délvidéken, vagy a Dunántúlon élő magvar. Nálunk Szlovákiában, főleg Nyitra környékén él még a népdalok előadásának ez a gyönyörű formája. (Dúdoljuk csak el a „Csitári hegyek alatt..." című ismert dal harmadik sorát: „Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet", díszítő-hangok nélkül, majd dúdoljuk díszítő-hangokkal és érezni fogjuk a két előadásmód közti — kifejező erőbeni —r különbséget.) Tudjuk, hogy a magyarság zenéje kétféle alapszínezésü. Az egyik a finn-ugor, a másik a törökös, vagy török-tatáros elem jegye népdalainkban. Ezt még világosabban felismerhetik azok, akik hallották már mohamedán niűezzin énekét, (mondjuk a konstantinápolyi vagy kairói rádióból) és világosan ráismerhetnek a díszítő-hangok bonyolult rendszerére, amely elvben emlékeztet bennünket népdalaink díszítő-hangos hajlandóságára. Megfosztani népdalainkat ettől az évszázados díszétől, senkinek sem szabad, mert vét a magyar nép ösztönös szépkeresésének eredménye ellen. Néha nehéz kiénekelni a díszítő-hangokat, az igaz, de a dallam szépsége, a kifejezés erejének növekedése bőven visszafizeti a fáradságot. Ezért ne féljünk, énekeljük ki pontosan a kis kottafejekkel jelzett díszítő-hangokat mindig, Losoncon is, meg Somorján is. MÖZSI FERENC Dávid, a világjáró Zöld szeméből ősértelem villog, amikor nesztelen léptekkel átsurran a főpályaudvar zajló síntengerén. Hosszú, fehér bajusza szétáll és annyira ritka, hogy rápillantással is megolvasható. Vasutas ember, aki látja, elmosolyodik egy pillanatra a munkában és rászól: — Hová készülsz, Dávid? Dávid azonban nem felel. Besiet a raktárirodába, leül a sarokban és hosszan, mozdulatlanul bámul bele a levegőbe. Talán az utóbbi napok élményeit veszi számba. Vagypedig messzi utiterveken töri a fejét már megint.. Pár perc múlva mindenesetre elégedetten dorombolni kezd. Dávid ugyanis macska. Cirmos és óriási. A leghíresebb minden hazai macskák között. Világjáró. Máig sem derült ki, hogyan került két évvel ezelőtt ide, a főpályaudvarra. Egyszerűen megérkezett valahonnan. Kényelmesen, lusta léptekkel besétált az irodába és a következő percben megfogott egy egeret. Ezzel jogot szerzett az ottmaradásra. És megkapta a Dávid nevet. (Az egér lett volna a Góliát?) Dávid azonban nem sokáig maradt az irodában. Néhány nap múlva kisétált a sínek közé és végigmustrálta az indulásra váró tehervonatokat. Az egyiket kiválasztotta magának és amikor a mozdony dohogni kezdte az indulót,. felugrott az utolsó kocsira. A vonat Kassára ment. Az egyik vasutas, aki már ismerte Dávidot, hosszan utána nézett: — No, ez se fog több egeret itt. Rövid két hét múlva azonban Dávid visszajött. Hogy háromnapi pihenő után egy másik vonaton megint útra keljen. Azóta folyton utazik. Egyszer Prágába, máskor Ostravába vagy Karlovy Varyba. A múltkor látták, amikor éppen leszállt Füleken. Bejárta a mellékvonalakat is. De sohasem téveszti össze a vonatokat. Amikor megelégeli a kirándulást, csodálatos ösztönnel mindig ki tudja választani magának azt, amelyik néhány átszállással visszahozza Szlovákia fővárosába. Talán már a helységek nevét és a menetrendet is tudja. Néha a kis állomásra érkezik meg. Onnan gyalog szokott hazamenni a főpályaudvarra. Egyenesen a raktárhelyiségekbe, ellenőrizni, hogy közben nem szaporodtak-e el az egerek. Dávid legutóbb nagy meglepetéssel szolgált a főpályaudvar derék vasutasainak. Nem egyedül jött haza, hanem három kis cirmos macskakölyökkel. És beköltöztette őket szépen az egyik mellékhelyiségbe, ahol legkisebb a forgalom. Azóta lekötik a nevelési gondok: egyelőre nem utazik. így derült ki, hogy Dávid — nőnemű. Mindamellett megmaradt Dávidnak. Hiszen így vált messze földön híres utazóvá. Valószínű, hogy ő az egyetlen Dávid nevű mama a világon. ZIMA FERENC A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségének 1957. évi harmadik MKBK tagilletmény könyve: THOMAS MANN: Lotte Weimarban 328 oldal, egészvászonkötés, ára tagok számára 14.25 Kcs. Az MKBK 30. tagilletmény könyve. Egy nagy író és nagy pszichológus káprázatos elemzése a Géniuszról, az egyetemes tehetéégü weimari költöfejedelemról. Kétségtelen leleplezés is ez a csodálatos mii, amelynek olvasása során emberi rokonszenvüket, együttérzésüket az egyszerű lelkek, a Goethe halálosan csábító fénykörében vergődő „áldozatok" vívják ki és mindenekfelett Lotte, aki maga is „áldozat", de mindvégig bölcs derűvel, okos, olykor fölényes kritikával nézi barátját. A „leleplezés" mellett azonban ott van a felmentés s a felmagasztalás, mint a műből kicsendülő záróakkord, mely egyben Lotte — és az olvasó — kiengesztelése: a láng és az áldozat metamorfózisa. így üzenek neked... m (Mese és altató) Setét szemét az este Szegénylegény koromban lehányta és a hold királylány volt anyád: a fák közt révedezve, én egyre kóboroltam, a ház fölé hajolt. és ö csak egyre várt. És hullt a falevél (Egy várban szenvedett és álmodott a föld, és várva várt, tudom, s a szél, a szél, a szél de strázsa lépkedett a rácsra könyökölt. az ódon várfalon.) Aztán egy égi folt Királylegény korombon úszott a kertfalon, pásztorlány volt, szegény; s a hold, a hold, a hold én éltem ó-toronyban, behullt az ablakon. s ö csókot hányt felém .. 4 Királylegény, szegény, királylány, hallgatag, — aludj, kicsim, ne félj: a hold, a hold — marad. (A föld, a szél, s a nyár nem is igaz talán, de ring a holdsugár alvó fiam haján.) És én vagyok a szél, a nyár, a föld, a hold, -aludj, kicsim, ne félj, csak én dúdolgatok. Királylány, strázsa, várrom: tűnő mesék ma már, de megmarad az álom, a hold, a szél s a nyár ... RÁCZ OLIVÉR 11