A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-11 / 32. szám

csónakunkon még. nem értünk a háló végére. Méterről méterre huppan a vízbe, de a bárka orrában van még vagy százötven méter. — Mester bácsi — kezdem az évődést — de ha rossz is a fogás, azért a halászlé csak járja még. maguknál. — Akárcsak a halászat! — mondja röviden az öreg. — Tán csak nem szerelmes a mesterségébe? — Nem, nem, nem — tiltakozik háromszorosan is. Aztán amolyan finta humorral még megtetézi. — Nem szerelem az édes lelkem, csakj olyan nyűgös szemvedély. Betegség, mely bejécsímpaszkodik az emberbe, hogy attól egy életre se tud szabadulni. Belérágódik, akár a falurosszába az ital imádata. Vagy mint a kikapós menyecskébe a férfi szerelme. Dehát maga lelkem a halászlé felöl kérdezgetett? — s mivel látta, hogy e szó" nyomán méigi a a nyál. is összefut a számban, hát megkérdezi: — Tán szereti? — Öhöm, — hagyom rá röviden s ezt követően valami táviratstilusú párbeszéd alakul ki közöttünk. íme: — Finom is az! — mondja kellő illendőséggel. — Azt mondják, Szegeden értik legjobban a módját. — De azért a dunai nalászlé sem megvetendő. — Hangja kissé sértődött. — Ismeri a közmondást? — kérdem. — Melyiket? — Hát, hogy minden cigány a maga 'lovát dicséri. — Csakhogy én nem vagyok cigány, ha' nem dunai halász. — Ügy ám, jle a halászlé sokfajta halat kíván! Errefelé meg. a kevés is sok. — Látom, nagyon érti, — veti felém a szót. — Jártam én már máskor is inasként halászemberrel. — Akkor mondja meg gyorsan, miből rak a dunai halász legtöbbet a kondérba? — A paprikából! — vetem oda kurtán. Érzem, eltaláltam az öreg ízlését. Így hát, most már mindhárman egyszerre kuncoghatunk, de csak úgy csendesen, mert a halászember nem igen szereti se a lármás szót, se a hangos nevetést. Utolsót csobban a (háló, már csak az eresztőlkötél van hátra,- s mikor az is megfeszül, kezdődik az ereszkedés. Megint végeszakad a szónak, mert az öreg most a változatossági kedvéért a csónak fiaróban kezd hivataloskodni. A vizes deszkapad jobbján szinte a pereim szélére huppan, kezébe veszi kormáinyevezőjét, jó messzire magától belekap a folyóba s komótosan meghúzza az evezőt. A csónak orra balfelé fordul. Mester Ferenc egyenletes, lassú meregetésekkeí irányítja a ladikot ,s a nyomunkba érkező kerítőhálót. A Duna sodrása is az öreg munkáját segíti. így hát a másik evezős most megpihent. Pinke a parton az öreg helyváltoztatásából is szót ért, most ő is megindul a parton, ármentében. A Duna vízén, a csónak nyomában apró fekete pontok mutatják- a háló fekvésének irányát. A parafadugók ott pihennek csendben a víz színén. Először egyenes vonalként szegődik utánunk a háló, aztán, hogy az öreg a part felé a'd irányt a csónak menetének, hasasodni kezd, már lassan félkör alakú, míg végül is körré zárul. Szinte egyídőben érünk a kiindulási ponthoz |mi a csónakkal, Pinke a kerllőháló másik végével és bütykös botjával. Hogy a kör bezárult, Mester bácsi cigarettát illeszt a szájába. Pinke gyorsan peder egyet, én meg egy szál gyújtóval tüzet adok négy, cigarettára éhes embernek. De mógi nincs idö a tétlenségre. A két fiatalabbik leguggol s a hálót a földhöz nyomva, méterről méterre lassan, óvatosan partra húzza. Egyre szűkül a kör, s a bezárt térségben mintiha a nagy folyam sodrása is megállna. Szintje oly sima lesz, mint a széltől is óvott állóvízé, csak helyenként' leheletnyi fodrozódás. — Hal, — magyarázza az öreg víziember, aztán hozzáteszi még — de ritkán mutatkozik. Azelőtt csak úgy dobálták már ilyenkor magukat. Riadoztak kergetőztek. Emlékszem, 1932-ben volt egy olyan tanyám, hogy mire kihúztuk, azt sem tudtam, hová tegyük a tengersok zsákmányt. Nem fért be a bárkába, ami kimaradt, nagy fűzfaszakajtókba hánytuk, Nem volt nálam mázsa, de itt süllyedjek el, ha nem volt tíz mázsa. Bizony akkoriban ritkán volt olyan húzás, hogy a hálóban ne akadt volna meg két-három mázsányi hal. A arton egyre szaporodik a háló, de hal csak nem akar mutatkozni. Végre e- karcsú kecsege vergődik a háló szélében, aztán egy további, ez is kecsege. Még egy-két apróbb compó meg egy nyúlfarknyi süllő és kész! — No, benneteket is meg kellene szaporítani — mondja tele iróniával Pinke. — Oov látszik, megérezték a hívatlan vendéget, — s magamra mutatok. — Ahol nincs, ott ne keress, — játszik a szólás-mondással keserűen Mester Ferenc — de nem a csuka meg a harcsa zabálta meg őket, hivatlan vendég el nem zavarta, hanem a háború meg a nagy dunai forgalom osikkasztotta el a halat. Hisz nézze csak, nincs egy rőfnyi időcske se, hogy ne veszekednie fölfelé vagy lefelé a Dunán hol egy motoros, hol egy kerekeshajó. Neim mesterség ez már. — Nem-e? — kérdem. Hisz maga is hónapszámba ezt csinálja, reggeltől napnyugtáig. * — Ogy, ahogy mondja!, sőt olykor még éjjel is. De ez már olyan csakazértis. mesterség, amelyet a szenvedély parancsol. — Szerelem, amit nem szabad megcsalni! — Már megint a szerelmét emlegeti? Téved. Én szenvedélyt mondok. Miért ez még a szerelemnél is nehezebb betegség. De legyen akárhogy, éni már nem tudnék enélkül meglenni, pedig én is tudom, hogy más világ forlmiálódzik errefelé. A fiataloké! Hallja, de jó lenne ma fiatalnak lenni' Jó lett volna ebbe a világba egy-két évtizeddel későbben belecsöppennem, akkor tán az én szenvedélyem is másként sült volna el. Mert ismerem ám én ezt az új világot is. Látom a fiam életéből, aki szövetkezeti paraszt lett s a múlt évben is csak osztalékon kapott vagy húszonhétezer koronát. Nagy pénz ez, igen nagy. Hisz én, ha jól megy se keresek egy hónapban többet a 'hatszáznál. Bandukolunk pár lépést az öreggel. Nézi a vizet. Szeme követi az eliramló fecskék röptét. Élvezi az est szinte megfogható csendjét. — Itt a vizén, a magányban, a csendben jól esik a gondolkodás. Beszélgetek magammal .... s olykor azzal, akit otthon a faluban hiába várok.... A fiammal... aki elpusztult a háborúban. Egyszerűen elrabolták tőlem, s csak itt találkozhatok vele... gondolatban. Otthon nem lehet, megríkatnám az asszonyt. Alkonyodik, a a nap bíborban fénylő korongja mintha a messziségben, valahol Komáromnál, a zöldelő vízzel s partját szegélyező füzesekkel búcsúölelésre térne. Innen Radvány mellől legalább is így tűnik.