A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-11 / 32. szám

(Dunai halászok között) " Gyermekkorom óta a víz szerelmese vagyok. A Duna, a Vág és a Nyitra vizét csónakkal be sokszor jártam, napszámba hallaatva a víz suttogását, figyelve folyását, néhol szinte sivító rohanását, félelmet parancsoló örvénylését. Jól emlékszem, ahol a lágy, lankás part enged mohóságának, ott zizegve, mormolva mar ágyának szélesebb helyet. Ismertem, haragosnak, játékosnak, bőkezűnek. Alkotnyatkor, mikor széles tükrén a csend csaknem megrekedt, a halak járásában, a parti homokosok közelében tucatjával kergetódzö, félarasznyi, ezüsthátú boklékben gyönyörködtem, vagy a víz mélyén, korhadt fatörzsek között megbúvó, zsákmányra éhes csukákat, nagybajuszú harcsákat lestem. A halakkal együtt a halászok életét is figyeltem, hisz vagy harminc évvel ezelőtt a folyam vizét kerítő, vagy merítő hálóval járó csónakos halász nem ment oly ritkaságszámba, mint manapság. A mi oldalunkon, a vén Dunán Szaptól lefelé egész Párkányig majd minden kiáltásnyi távolságra vetették akkortájt még a tanyákat, csak később, hogy a sok hajózástól már ( szegényebb lett a szák, hát akkortól fanyalodtak rá a duinai halászok a Vágra is meg a Nyitrára. Pedig hát ez utóbbinak medre alig kődobásnyi széles, aztán a víz alatt megbújó facsökök is tépdesték a hálót, hát nem is szerették ezért a vizét. De sokszor csurogtam csónakommal közelükbe a halászoknak, kiváltképp ha már izzott a bogrács alatt rakásba rakott rőzse s pattogott a pernye. Szégyen ide, szégyen oda, de már csak inkább itt ragadt az e)mber egy rövid pihenésre, mint a zsombékos oldalon, ahol ugyan a milliárdnyi szúnyog dünyögését még el lehetett volna bírni, de embervérre éhes gusztusukat nehezen. 20 na ju vujl a luya», ez iiaiiyuiauut eauiu a halász szívébe s vendég marasztaló kedve lett tőle. Az öreg Cilling bácsi meséjét hallgatni meg egyenesen megtiszteltetés számba ment. Ilyenkor csillaghullásig figyeltük a tűz percegését, ízlelgettük az öreg halász szavajárását, a gőzölgő cseréptálból meg a kétszer-csípős s néha még a könnyeket is előcsaló ízes halászlevet. A tegnapba akkor lapoztam így vissza, hogy hosszú évek után most ismét magamba szívtam a Duna vízének furcsán bódító friss illatát.. Folyásával szembe vitt a régi szú-ette csónak. Amolyan felemás ladik volt. Formája, külseje, meg idörágta fája a tegnapra emlékeztetett, de farában itt már a motor, mely most pihen. A motor mellett az öreg Mester Ferenc merítgeti a kormánylapátot. Az elülső ülésbe merőlegesen állított, árbocrudat csúfoló piszkafa tetejére csomózott kötél megmegremeg, mert ott kint a messzi parton a süppedő iszapban, csillogó homokban Pinke János meg Patkánv Béla lépeget, s vállukra vetett kötélen vontatják a halászbárkát. — Ezt ai masinát akkor használjuk, ha hosszabb útra térünk — Feri bácsi a pihenő motorra érti a szót, majd így folytatja: — De most csak oda megyünk a kanvaron túlig —- s jobbkéz felé mutat, egy messzi, a vízben terpeszkedő bokor irányába. — Kell a hal, de ez a rusnya csak nem akarja megérteni a halászember óhaját. Mintha megmakacsulta vón magát. Van olyan húzás, hogy egy se akad a jobbikból. Csak ponty-alja, ormostestű keszeg, az is a silányából, vagy dévér, egy-két compó, de ez sem nagyobb ám hasonmásánál, a dunai kagylónál. Régen az ember visszavágta vóna: „Erigy halacska utadra, nőjjél nagyobbra". De ma azt is elkérik az asszonyok, s megforgatják paprikás lisztben. Igaz, jó íze van, ha ropogósra sütik... Fogyóban a hal, megszalajtották a tekergő motoroshajók, a háború se volt ínyükre. Hiába, őket se kímélte a bomba meg a gránát. Az öreg dunai halászban most megakad a szó. Komolyabbra fogja az útiránytszabó kormánylapátot. A folyó ágya megtörik s a kanyarban ügyelni kell, hogy a szélverte, tarajos hullám a bárkába be ne vágja a folyam szürkés-zöld vizét. A part felől fojtott cuppogás hallatszik. A meztelen lábak az iszapban hol bokáig, hol meg mélyebbre merülnek. Cupp.... cupp ... hallatszik Pinke és Patkány nehéz menetelése. Mindig egyszerre lépnek, ütemesen, kimért lassúsággal. Izmos, szinte feketére égett testükbe ilyenkor belemar a kötél s nyomában megfeszül, mint a húr. Olykor meg is pendül — pink — hallom hosszabb, duruzsolón zengeni a két férfitest у a csónak árbocfája között megfeszülő kötelet, s a vontatástól megizzadt emberi testről a kenderfonalra pergett verejtékcsepp most lepattan. Hiába is kapaszkodna, a fizika kemény törvénye sem engedi tovább a játékos pihenést. A reppenő verejtékcsepp most a nap tüzében még egyszer megcsillan, ezernyi fényben mutogatja magát (ki tudja Pinkéé-e vagy Patkányé) s aztán belehull a hömpölygő milliárdnyi vízcsepp közé, hogy velük eggyé válva tovarohanjon. Zöldelő füzes-erdő szakítja meg a parti iszapost. A két taposó férfi lépte s lihegése messzire zavarja a hűsben pihenő madárvilágot. Nagyja a tarlók felé vág, bátrabbja itt köröz felettünk. Közelünkbe merészkednek, mintha csak a ladikot választották volna pihenőhelyül, aztán mégis riadtan siklanak a magasba, Mester bácsi vizet lapátoló mozdulata zavarta meg őket. A fecskék viszont merész íveléssel a vízig hajolnak, szinte látom, hogy jóízűen belekortyolnak. Egyszer-kétszer még meg is ismétlik. — ozumjasuK — monaja vegre Mesr.er bácsi — ők is szeretik az öreg Dunát. Csakhát nem azt keresik benne, amit mi: — magyarázólag még hozzáteszi: — Tudja azelőtt más volt ez a mesterség. Sok volt a hal, s aki ismerte a vizet, annak gyorsan megtelt a bárkája. Válogathatta az ember: süllő, kecsege, harcsa, csuka, de ilyen karnagyságúak ám, — S mutatja is. — Ma még az a bitang, rablófajta harcsa is, mintha osak megunta volna a parádézást, s mint valami remete elbúvik. — Na ez nem igen vág össze a természetével — vetem közbe — hisz, ahogy az iskolában tanultam, ez a bajszos állat igen falánk. — Ügy-úgy, jől tanították, ha erre oktatták. De nem tették-e hozzá, ha szó esett róla: bajsza mellé csavaros eszet is kapott — nevet fel csendesen Mester bácsi — mert tudja — magyarázza tovább — kékesfekete testével belefúrja magát aziszapba, azt ott eszi a fene, tunyáskodik mozdulatlanul órákhosszat s csak a bajszát hegyezi. Az meg úgy mozog az iszap felszínén, mint valami ízes kukac-féle. A tölhő kishalak meg arra úszkálnak s örömmel felujjonganak: „Nini, egy kukac!" S hamm — bekapják a harcsa bajszát, ez meg kitátja erre nagy pofáját s volt kis hal, nincs kis hal. Ha az embert érdekes szóval tartják, az idő is úgy röpül, mintha a perceket másodpercekből faragták volna. így adódott most is. Az öreg szavaiba befeleákezve észre sem vettem, hogy megérkeztünk а kijelölt helyre, csak Patkány Béla vontatott kurjantása figyelmeztett erre, meg, hogy a csónak gyorsabban kezdett siklani a part irányába. A csónak orrában cikkcakkban összerakott kerítőháló vontatókötelét most Patkány Béla szorosan rátekeri bütykös-botjára s ezt meg mélyre bedöfi a puha talajba. Mester bácsi szeme elé emeli, jobbkeze fejét, hogy a víz színén tükröző nap, fénye ne akadályozza a terepszemlében, s amikor meggyőződik afelől, hogy sem fentről, sem Párkány felől az eget a Duna mentén nem szennyezi hajók füstje, megadja a jelet az indulásra. Megindulnak hát tanyát vetni. Pinke János nekifeszíti lábát a csónak bordáinak s belemeríti a vízDe a két ormótlan evezőt. Megfeszülnek kar és lábizmai, kidülled csontos melle, rövid rántásokkal hozzálát a munkához. Most rajta áll: minél gyorsabban be a Duna mélyére. Közben az öreg halász a csónak orrában állva, méterről méterre huppantja vízbe a hálót. Tocsogva hull a .vízbe, s Pinke János csapásai nyomán valóság galg röpül a nehéz faalkotmány,, mind beljebb a folyam közepe felé, -úgy, hogy a parton maradt társ alig bírja egyhelyben tartani a feszítő-botot. Persze meg kellene mpst azt is mondani, milyen is ez a kerítöhálónak mondott halász-szerszám, Mindenekelőtt itt most még le kell szögezni, hogy a folyami halászok épp a halászatnak ezt a formáját tartják a mesterség legnemesebb módszerének. Hát a mi kerítöhálónk, azaz Mester bácsiéké, közel kétszáz méter hosszú, száznyolcvan centiméter széles, akkora nyílásokkal, hegy a halászembernél halnak tisztelt, tehát a már érdemesebb nagyságú, ki ne szökhessen. A háló a part és a csónak között, a felső inra erősített úszók, parafadugók és az alsó ínra csomózott ólomsúlyok segítségével a vízben falszerüen mozogi. Ha a kétszáz méternyi hosszúságú hláló a vízbe került, két végét kör vagy félkör alakban parthoz vontatják. A hal ilyrnódon mindenütt hálóba ütközik s nem tud menekülni a körülzárt térből. De ne vágjunk a dolgok elébe! A mi