A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-11 / 32. szám

A nap ezüst forintokkal hintette be a Dunát. Csendesen ringatózik a hatalmas folyó, mintha a szőke nyár ringatná. A part teli van emberekkel. Áz asszonyok olyanok messziről, mint libegő nagy virágok. Kecses járásuk megcsiklandozza a szemet. Sokan gyermekkocsit tolnak lassúdon, vagy kézenfogva vezetik kicsinyeiket. Legtöbben a Kultúra- és Pihenés Parkja felé tartanak, ahol már javában áll a mulatság. Haj, micsoda nyüzsgés, micsoda emberforgatag! Óriáskerék keveri a leget. Körhinta lengeti, ringatja a gyerekeket, s a hullámvasút kattogva pörög. Az ördöqmasinák körül árad a nép. Gyerekek, suhancok„ katonák, öregek és fiatalok. Reccsen a verkli, illetve a hangszóró, a modern kornak megfelelően. Megkezdődik a beszállás. Sorra telnek a forgó, keringő alkalmatosságok. A hullámvasút a legkedveltebb, mert abba száll a legtöbb ember. De az érdeklődést a kikiáltó is előmozdítja, hiszen sztentori hangon üvölti, hogy indul a vasút, tessék jegyet váltani! A gyerekek helyet kaparintanak, az édesanyák arca kipirul az izgalomtól. A helyek percek alatt betelnek. Barna, molett fiatalasszony kapaszkodik még fel két kislányával. De sajna, már csak egyetlenegy hely maradt üresen. A fiatalasszony erősen gondolkodik, hogy mit is tegyen már most. Ráncolja homlokát, tördeli kezét. A kikiáltó hadonászva recsegi: — Kismamám, mi lesz ott? Beszállnak vagy nem? Mert indulunk. A fürge kismama gondol egyet.. Kisebb lányával lefut a lépcsőn és a csitrit bravúros mozdulattal odahuppant ja a hullámvasút melletti pádon bóbiskoló idős ember ölébe. Aztán uccu, vesd el magad, visszafut s ölébe kapva nagyobbik lányát, felpattan a nyeregbe. A cvikkeres bácsinak tátva marad a szája, dehát mit tehet. Ha már dajkaságra jutott, vállalnia kell ezt a kényszerű kötelességet, annál is inkább, mert a kicsi, — aki most teljes erejéből ordít a lemaradás miatt, — csinos jószág. A kikiáltó meg nagy handábandázás közben megrántja a fogantyút. Indulás. A fiatalaszszony kedves istenhozzádot int a bácsinak s már repül is körbe -körbe, sebesen, mint a forgószél. Olyan nagy a csinadratta, hogy majd megsüketül az ember. A hullámvasút utasai sebesen elvillannak. Szinte kóvályog az ember feje, ahogy nézi őket. Hegyre fel, völgybe le. Lobog a szoknya, száll a visongó jókedv. De nézzük csak az öregurat. Már egészen összebarátkozott a feketeszemű, virgonc kislánnyal. Most éppen közelharcot vívnak. A kislány a szemüveget szeretné leszerelni a bácsi orráról, de sehogyan sem sikerül neki, mert a bácsi méltóságához nem illő mozdulatokkal kapdossa a fejét. A kislány dühében a bácsi bajuszába markol, s az öreg ráhorkan, mint valami csikó. A csöppség ijedtében elpityeredik. A bácsi békítőleg simogatja, zsebéből kis, kerek tükröt szed elő s a lányka megbékiilten kap utána. A két szempár boldogan nevet, s a körülállók is mosolyodnak. De mi történt? A bácsi fájdalmasan felszisszen és a nadrágjához kap. A babát hirtelen a padra helyezi, de már késö. A szürke nadrágon nedves folt éktelenkedik. Zsebkendőt vesz elö, dörzsöli, törülgeti buzgón. Szemrehányóan mondja a kislánynak. — Nem tudsz kéredzkedni? Mi? A körülállók teli szájjal kacagnak. A bácsi irul-pirul. Közben lecsendesedik a hullámvasút, a fiatalasszony lekászálódik kislányával, odasiet a bácsihoz és mosolyogva megköszöni a dajkaságot. A bácsi mutatja a baba névjegyét, s a fiatalasszony sajnálkozva kapja ölébe a csitrit. — Marika? Hát mit csináltál? Meglocsoltad a bácsit? Ejnye, bejnye, teremtette! Rávereget a kislány popsijára, de az fel sem veszi. Sivalkodva rúgkapál. Közben a tükör kiesik kezéből. A fiatalasszony felveszi és vissza akarja adni a bácsinak, de az már teljesen megbékülve int, hogy hagyja csak. — Akkor hát, köszönd meg a bácsinak! — bíztatja lányát a kismama. — Tösönöm sépen — vágja ki a csitri. — Jól van, jól, csak aztán el ne törd — mormogja a bácsi és lassú mozdulatokkal hajtogatja össze zsebkendőjét. A fiatalasszony elköszön és kislányait kézenfogva elsodródnak a tömegben. A zene tovább harsog, forog, repül a körhinta, sikítás, kacagás keveredik a melódiába. Ö, te boldog, könnyű vasárnap délután! —dégy— Mosolygott. — Ez lesz az édesség! — mondotta. / Az \ám, az édesség ! Közelünkbe értek, rohanva, minit mégannyi örült, s hajmarosan agyba-főbe hajigáltak bennünket kövekkel, meg sem állva .futás közben. Láttuk, hogy föl vannak .fegyverkezve késekkel, sátor/karókkal, ócska edényekkel. Mohamed felkiáltott: — Lóra! Éppen jókor. Rettenetes volt a támadás. Az asszonyok azért jöttek, hogy kiszabadítsák a foglyokat és iparkodtak elvágni a kötelet. A török megértette a veszedelmet, megdühödött s azt üvöltötte: — -Уэдф! Kaszabold! — És mert mi nem mozdultunk — megzavart bennünket iez az újfajta roham, és haboztunk asszonyokat gyilkolni,' — ő maga vágott neki a .megrohanó csapatnak. Egymaga támadt rá a rongyos asszonyok zászlóaljára, s kaszabolni kezdett, a nyomorult, kaszabolni, mint egy őrült, olyan dühvel, olyan nekivadultan, hogy mindig összeesett egy fehér test, valahányszor a karja lecsapott. Oly rettentő volt, hogy az elszörnyedt asszonyok éppoly gyorsan, futottak meg, ahogy jöttek, a helyszínen egy tucat halottat és sebeslütet hagyva, kiknek piros vére befestette halványszínű ruháját. Mohamed pedig dúlt képpel tért visz;sza hozzánk s azt isimlételgette: — Siessünk, siessünk, fiaim; visszajönnek! Azzal megkezdtük a visszavonulást, lassú .lépésekkel vezetve a foglyainkat, akiket megbénított a megifulladástól való félelem. Másnap delet ütött az óra, mikor Bogharba érkeztünk akasztottakból alkotott láncunkkal. Csak hat pusztult el! útközben. De gyakran meg kellett lazítani a hurkokat a menet elejétől a végéig, mert minden rázkódás egyszerre egy tucat foglyot kezdett fojtogatni. A kapitány elhallgatott. Én nem feleltem semmit. Arra a furcsa országra gondoltam, ahol'ilyen dolgokat lehet látni; és elnéz•tem a fekete égen e csillagok megszálm,láthatatlan és ragyogó nyáját. Benedek Marcell fordítása 19