A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-11 / 32. szám

Algéria, Algéria. A napi sajtó hasábjain naponta olvashatunk a francia ejtőernyősök kegyetlenkedéseiről. A francia imperializmusról végleg lehullott a lepel. A demokrácia báránybőrébe bújt gyarmatosítók kegyetlen íarkasfogai ismét belemartak ártatlan áldozataikba. Algériában a franciák tízezrével végzik ki a hazafiakat, százereket internálnak és tesznek földönfutóvá. De nincs új a nap alatt. A francia gyarmatosítók viselkedése sem új jelenség. Hasonlóképpen kegyetlenkedtek. Tuniszban, Marokkóban, és Algériában, már a múlt században is. Szavahihető tanú beszél erről. Felmegyünk kávézni a tetőre? — kérdezte a kapitány. Azt feleltem: — Hogyne, természetesen. Fölkelt. Sötét volt már -a teremben, mely a mórstílű házak divatja szerint csak a belső udvarról kapott világítást. A magas csúcsíves ablakok elótt liánok ereszkedtek le a nagy. teraszról, ahol a meleg nyári estéket szokás tölteni. Az asztalon nem maradt más, csak gyümölcs, óriási, afrikai gyümölcsök, szilvanagyságú szőlő, ibolyaszín húsú, puha füge, sárga körte, hosszúkás, kövér banán és tuburti datolya, egy alfából font kosárban. A kiszolgáló mór kinyitotta az ajtót, s én fölmentem az azúrkék falú lépcsőn, mely fölülről kapta a haldokló nap szelíd világosságát. Aztán hamarosan mélységes boldogsággal sóhajtottam fel, amint felértem a teraszra. Innen végig lehetett látni Algírt, a kikötőt, az öblöt és a távoli partokat. Az a ház, amelyet a kapitány megvásárolt, régi arab lakóhely volt, az óváros középpontjában, kellős közepén azoknak az útvesztő-sikátoroknak, ahol az afrikai partvidék különös népessége nyüzsög. Alattunk a lapos, négyszögletes háztetők óriás' lépcsők gyanánt ereszkedtek le odáig, ahol az európai város ferde tetői kezződtek. Ezeken túl látni lehetett a horgonyozó hajók árbocait, még tovább pedig a tengert, a nyílt tengert, kéken és nyugodtan, a nyugodt kék ég alatt. Gyékényeken nyújtóztunk el, fejünket párnára hajtva, s miközben az ottani zamatos kávét .szürcsölgettük, láttam feltűnni az első csillagokat a sötétlő égen. Alig lehetett látni őket, oly távol voltak, oly halaványak, alighogy kigyúltak még. Könnyű, szárnyas melegség cirógatta a bőrünket. Némelykor még melegebb, súlyosabb párák, ami valami határozatlan szagot, Afrika szagát hozták magukkal, mintha csak a sivatag közeli leheleteként röppentek volna ide az Atlasz csúcsai fölött. A kapitány hanyatt fekve így beszélt: — Micsoda ország ez, barátom! Milyen édes itt az élet! Milyen különös, gyönyörűséges dolog itt a pihenés! ö, ezek az éjszakák álmodozásra vannak teremtve! Én egyre néztem a csillagok születését, valami lágy és mégis eleven kíváncsisággal, szendergő boldogsággal. Azt mormogtam: — Elmondhatna nekem valamit abból az időből, amit délen töltött. Marret kapitány a hadsereg legvénebb afrikánusai közé tartozott, szerencse csinálta katonatiszt volt, egykori spahi, aki kardcsapásokkal vívta ki az előhaladását. В1ТЛ/Ч G ~M ОНАМГО gm máupás^ Az ő jóvoltából, az ő baráti összeköttetései segítségével, nagyszerű utazást tehettem a sivatagban; s ezen az estén azért jártam nála, hogy köszönetet mondjak neki, mielőtt visszatérek Franciaországba. Azt mondta: — Milyen fajtájú történetet akar? Tizenkét év alatt, amíg a sivatagban éltem, annyi kalandon mentem keresztül, hogy már egyet sem tudok. Én azt feleltem: — Beszéljen nekem az arab nőkről. Egy ideig hallgatott. Kinyújtózkodva feküdt, karját hátrahajtva, kezét feje alá téve s egyszer-egyszer megéreztem a szivarja illatát, melynek füstje egyenesen szállt az égbe, ezen a szélcsöndes éjszakán. Egyszerre csak elnevette magát. — Hát Igen, elmondok önnek egy mulatságos esetet. Algírban töltött időm elején történt. Különös alakok szolgáltak akkor az afrikai hadsereg ben< amiyeneket manapság nem lát már az ember, kiveszett a magjuk — ezek az alakok úgy mulattatták volna önt, hogy egész életére itt maradt volna ebben az országban. Én közönséges spahi voltam, húsz esztendős kis spahi, szőke, vakmerő, mozgékony és eleven — igazi algíri katona. A boghari katonai parancsnoksághoz osztottak be. Ismeri Boghart, a délvidék erkélyének nevezik; látta az erőd csúcsáról ennek a tüzes, csupasz, gidres-gödrös, köves, vörös földnek a kezdetét. Ez igazán a sivatag előszobája, forró és fenséges határa annak az óriási, sárga, elhagyatott vidéknek. Szóval negyvenen voltunk Bogharbain spahik, egy század „víg fiú", s egy eskadron afrikai vadász — mikor megtudtuk, hogy az Uled-Berghi törzs meggyilkolt egy angol utazót, aki, isten tudja, hogyan kerülhetett erre a vidékre — mert hiába, az angol nem fér a bőrébe. Meg kellett torolni ezt a gazságot, amit egy európai ellen követtek el; de a főparancsnok habozott, hogy egész hadosziopot küldjön-e, mert úgy vélekedett, hogy egy angol nem ér meg ennyi fáradságot. No hát, amint erről alz ügyről beszélgetett a kapitánnyal meg a hadnaggyal, egy spahi őrmester, aki a raportra várakozott, egyszerre csak felajánlotta, hogy ő megbünteti ezt a törzset, ha csak hat embert adnak neki. Tudja, hogy itt délen több a szabadság, mint a városi helyőrségekben, s a tiszt és a közkatona között valami olyan bajtársi viszony van, amit máshol nem lehet megtalálni. ' A kapitány elnevette magát. — Te, fiam? — Igenis kapitány úr, és ha kívánja elhozom fogolynak az egész törzset. Pi? 17,