A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-11 / 32. szám

— Valamikor én is szerettem úszni, de mióta a szeredi pap a vízbe fúlt — még a háború előtt történt — félek a Vágtól. Kint állunk a vízparton, magam fürdőruhában, az unokabátyám meg ingujjban. Ritkán megy bele a vízbe, akkor már igen nagy melegnek kell lenni és csak a part mentében, derékig érő vízben bukik meg néhányszor, vagy úszik egy-két métert. — Talán ki akartad menteni és te is bajba kerültél, — érdeklődöm. — Menteni éppen nem, csak fogni, — magyarázza, s hogy kérdőn nézek rá, mi a különbség a két művelt között, hozzáteszi: — K.dobolták a faluban, hogy vízbe fúlt a szeredi pap, hát lestük. Tudod, nagy volt akkor a szegénység, aztán a vízbe fúltakért jutalmat adtak a megtalálójuknak, Gondoltam, nem ártana meg egy-két korona — kiültem a töltésre, más dolgom úgy sem akadt, nem kellett napszámos — és néztem a vizet. — Egyszeresek látom ám, hogy a kanyarban úszik valami. Még el is indultam feléje s mikor aztán alkalmasnak véltem a távolságot, bele a vízbe. Egészen a túlsó part mellett sodorta az ár, jól meg kellett dolgoznom, míg odaértem. Utánanyúlok, hogy közelebbről lássam, hát nem a pap volt, valami marhabendőt hozott felülről a víz. Magam se tudom, hogyan, miért, de abban a pillanatban felfordult a gyomrom és nagyhirtelen megtérültem. Fordulás közben ügyetlenül nyeltem egy korty vizet, nem tudtam rendesen lélegzetet venni úszás közben, alig bírtam átkeveredni a királyfai partra.... Azóta félek a víztől. — Hát á pappal mi lett? — kérdem. — Megkerült az is. A szomszédom már három nappal hamarabb kifogta, de mivel még nem tűzték k' a jutalmat, hát gúzst vetett a nyakába és valahol feljebb, ahol a Vág alámosta a partot, kiakasztotta a víz alatt egy gyökérhez. Hogy más meg ne találja. Tudod, többen is lesték, — teszi még hozzá magyarázólag, — kellett a pénz. Felöltözöm, mert a felhők igen aláereszkedtek, alighanem megint elkezd esni. Indulunk hazafelé. Az otthoniak magúk se tudják, mit szóljanak az esethez, mikor elmondom, mosoly nélkül bólogatnak: — Bizony nagy volt a nyomorúság' — csak az asszonyok botránkoznak meg a dolgon. — Azért ilyen istentelenséget már mégse lett volna szabad elkövetni az Isten szolgájával. — Icaz, — üt rá a fejével az unokabátyám, de nem tudom, nem csupán azért-e, mert nem neki kedvezett a szerencse. Vacsora előtt jár az idő, elbeszélgetünk, időközben rázendített az eső is, tarjagos, nehéz fe'hök rohannak egész alant, szinte a fák hepyét, súrolják, még a ház körül sem .lehet mozdítani semmit, üldögélünk .hát a-pitarban, ahogy felénk hívják, s az árnyak, a nehéz múlt árnyai rátelepednek a bútorokra. A helyiség szögeleteiben megsűrűsödő homályból felmerül dédöreg anyám alakja. Borbála dédöreg anyámé, Bábi mamáé, ahogy az idősebbek emlegetik, aki nem volt jó asszony — a halottról már mégsem akarják azt mondani, hogy gonosz volt — aki bünt csinált a fia meg a menye között, с menye ellen, uszította a fiát, a „rossz asszonyé", aki viaskodott a nyomorúsággal, özvegyen maradva nyolc gyereket nevelt fel, foggal, tíz körömmel igyekezett előteremteni számukra a mindennapi betevő falatot, eg--szóval „rossz aszszony" volt. Kora hajnaltól késő éjszakáig dolgozott. Mikor már minden munkát elvégzett a gazdaság meg a ház körül, úgy tizenegy óra táján nekiült varrni. Előkészítette a durva, házi szövésű vásznat, a goromba, nagy tűt, a fonalat, aztán felkeltette öthat esztendős fiát, kezébe nyomott egy fözőkanalat: Állj ide. gyerekem. Majd holnap kialszod magad. Nézd, hogy varrok, aztán ha látod, hogy leejtem a fejem, vágjál rá jót a fözökanállal. Beszélik, megesett néha, hogy a gyerek is leült, elszunnyadt, vagy igen kíméletesen csapott dédöreganvám fejére, akkor aztán kikapta a kezéből a fözőkanalat s mivel rossz asszony volt, mérgesen megmutatta neki, hogyan vigyázzon és hogyan üssön. Szemerkélő esőben végigmegyek az országúton a községháza felé. Valami elintéznivalóm akadt a nemzeti bizottság elnökével, felkeresem. Az előszobában idősebb, parasztemberek várnak a nemzeti bizottság titkárára, szidják az időt. — A laposokban már áll a víz, — dohog az egyik. Hallgatom eay darabig a beszélgetést. Megtudom, hogy a szövetkezetiek bolondot tettek. Mikor a kévekötő aratógép levágta a oabonát, eleredt az eső. Ahogy egy kicsit kiderült, felállogatták a kévéket, hogy kiszáradjanak. Most meg már második napja zuhog meaint, végig beáznak a kévék. — Ki látta előre? — jegyzi meg valaki. — No majd csak abbahagyja ez a megveszekedett cső. Bemegyek Varsányi elvtárshoz. Lassú, megfontolt beszédű, fiatalos külsejű, szőke ember. A vágkirályfai nemzeti bizottság elnöke. Alaposan ismeri a falu problémáit. — Jól működik a szövetkezetünk, a falu határának körülbelül egy harmadán gazdálkodik, — mondja. — ötvennégyig jóval nagyobb volt, de akkor sokan kiléptek; Most nem is lenne baj, csak az, hogy a fiatalok majd mind az iparban dolgoznak. Itthon alig maradt valaki. A szövetkezet tagságának átlag-életkora ötven és hatvan év között van. Egyébként ugyanez a helyzet a magángazdálkodóknál is. Nem túl nagy a faíu határa, hát az öregek lassan elvégzik a munkát, a fiatalok meg elmennek pénzt keresni. Vállalkozó szellemű nép ez á királyfai. Valamikor sokan kimentek a faluból Amerikába és egyebüvé. Tudtommal nekem is élnek rokonaim valahol Temesvár környékén. Akkor kerültek oda, mikor a századfordulón a Bánságba telepítettek magyarokat. Most sem tagadják meg önmagukat, — gondolom magamban, — van belőlük a világ minden tájékán. A több mint kétezer főnyi lakosságú faluban két iskola működik: egy ötosztályos szlovák cs egy négyosztályos magyar. Varsányi elvtárstól megtudom, hogy az iskola további fejlesztésének legfőbb akadálya a tanerőhiány, meg az, hogy újabb osztályokat nincs hová helyezni. Már így is két részben járnak a gyerekek iskolába, az egyik fele délelőtt, a másik délután. Egyelőre nincs más megoldás, mint hogy a felsőbb osztályosok Sellyére járjanak. Délután kiballagok még az unokabátyám új házához. Elmagyarázta, hogyan jutok oda a legközelebbi úton, de nem marad egyéb hátra, kérdezősködnöm kell. Ahol mondta, annyi az új és épülőfélben levő ház, hogy magamtól soha rá nem akadnék a keresettre. Szívesen megmagyarázza az első legényke, akitől kérdem: — Az a piros cserepes, — mutat lefelé, de aztán inkább odavezet a kapuja elé. mert látja, hogy nem tudom, melyik felé induljak. Igaz, a felvilágosítás meglehetősen bizonytalan volt, mert amerre mutatott, annyi a piros cserepes ház, hogy hirtelenében semmi pénzért nem tudtam volna összeszámolni. A kapu elől elnézegetem a — falusi viszonylatban — valóságos új lakónegyedet Helyén másfél évtizeddel ezelőtt még földek voltak, meg egy-két vályogból és döngölt földből épült viskó. Ha valaki azóta nem járt itt, nem csoda, ha nem tudja merre forduljon. Hisz én haza-hazanézek néhanapján, de a kép minden alkalommal más, újabb házak sokaznak évről évre. minden alkalommal kérdezősködnöm kell. De már nyílik is az utcaajtó, a bátyám felesége tessékel befelé. Az udvaron még látszanak az építkezés nyomai: egy rakás tégla, egy habareso» láda; mikorra belépek a konyhába, megjön az unokabátyám is. Elbeszélgetünk. A ke,zük munkája után az asszonnyal építették fel a szép, kétszobás házat, már nagyjából be is rendezkedtek, pedig a két gyereknek is kell ám valami, a gyomruktól sem vonják meg, ara' jár neki. Minden esztendőben ölnek disznót és az embernek ugyancsak kell ügyelnie, hogy valahogy rá ne lépjen a lába körül nyüzsgő, kezes baromfira az udvaron. Bor kerül az asztalra. Elkérdezgetem hogyan élnek. Az unokabátyám panaszkodik. — Bizony, nehéz az élet, az embernek meg kell küszködnie azért, hogy meglegyen, ami szükséges. — De hát mit akarsz, — vetem ellen —, házat építettél, mindened megvan, amit csak kívánhatsz, mi bajod? Valamikor talán jobb volt? Ravaszul mosolyog rám keskeny kún szemével a pohár mögül. — Nono, azt azért nem mondtam. Annyi bizonyos, hogy ma nem ülnék ki a Vág partjára a papot, lesni... Babos LászU С