A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-04 / 31. szám

Vince némán bólint, még egyszer hátranéz a szekérkasba. Miklós úr azonban csak nem akart észhez térni. Drmaj bátyó lazára engedte a gyeplőt, térdére rakta a két kezét, kétszer is köhintett, maga elé bámult. Tekintete végigfutott a pejkó ringó hátán, bólogató sörényén és visszasiklott a meszszi múltba. — Hej Vince, változnak az idők, — mondta szinte révületben, — csodálkozna az öreg méltóságos úr, ha most fölébredne és kijönne a kriptájából. Vince felfigyelt, pislogott egyet-kettőt és várta, micsoda történetbe kezd az öreg. Lassan és lágyan szakadtak ki a szók, az emlékezés szavai Drmaj bátyó ősz bajsza alól, valahogvan úgy, ahogy a bárányfelhők eregélnek a Szürkehely felől. Vince számára a múlt, amire az öreg emlékezett, nagyon messzi volt, 's a történet hasonlított azokhoz a mesékhez, amiket tollfosztáskor hallott. De ahogy a bátyó szavaiból egyre határozottabban rajzolódtak ki a személyek, a történet helye, a múltat idéző borongós meséből valóság lett, amely még ma is fáj és éget. Annyira, hogy Vince ökölbe zárta a kezét, tehetetlen haragjában a fejét forgatta s fogát összeszorította. 1 — Ügy (ám, Vince fiam, régen történt, de úgy emlékszem rá ma is, mintha csak tegnap lett volna. Vince tekintetével kutatja Drmaj bátyó vén arcát és csak most érti meg, miért vénült meg az öreg. — Akkor még István méltóságos úr volt az alispán. Naqy úr volt, Liptó vár-, megye elsó errbere. Minden, amit itt magad körül látsz, őt uralta. — Drma'j bátyó csak a fejével int az út két széle iránt, nem akaródzik fölemelni a kezét a térdéről. — Akkor legényke voltam, mint, te most, amikor apum elmesélte, mi történt a nagyapámmal. Az öreg sokáig hallgat. Az öreg nem válaszolt mindjárt. Jő darab út marad mögöttük, míg rászánja magát a szóra. Jakab napján, volt, akkor történt. Perzselt a nap, akár a kemence tüze. Nálunk meg éppen vásár volt. Magad is tudod, milyen vásár szokott lenni minálunk Jakab napján. Semmirevaló. Ha nem ütött be a szénakaszálás, félig ingyen kínálják a barmot. Akkor is így völt. öregapám a vásárra ment, az apám, akkor még siheder legényke, elkísérte. Félig-meddig vesztegették el az üszőt, akár oda is ajándékozhatták volna, olyan keveset kaptak érte, de mi mást tehettek volna. Éppen az áldomást itták, amikor a kocsmába berontottak az alispán úr pandúrai. — Mars aratni, ingyenélő csürhe! — üvöltött rájuk az egyik pandúr, belerúgott az asztalba és fölborította üvegestül, poharastul. Terelték őket az úton lefelé, mind egy szálig, akik a kocsmában voltak, csak •az apám futott haza, hogy hírt vigyen nagyanyónak. Az állatok ott maradtak karókhoz kötve a kocsma előtt, ott maradt a nagyapám üszője is. Nem törődött velük sem a régi, sem az új gazda. Néhány jó embernek aztán megesett a szíve az árva barmokon és elküldözgették sorba, ahogy hozzájutottak az egyik vagy a másik faluba. Amott lenn, a vágmenti síkságon két héttel előbb szoktak aratni, mint itt minálunk, fenn. a hegyek közt. Akkor is így volt. A nagy melegben egy-kettőre megsárgult a rozs, s a méltóságos úrnak sietős volt az aratás. Öregapám estig nem tehette le kezéből a kaszát, pedig már a nyolcvanadik évét taposta. Csak későn este futott be hozzánk a szomszéd, alig hogy hazaérkezett a földekről és már a pitvarban híresztelte: — Menjenek a bátyóért, félholtra verték Bükköskúton a deresen. Naayanyám a kezét tördelte, istent hívta segítségül, kötényébe törülte a könnyét és küldte apámat az istállóba, hogy fogja be a lovat. Ugyanilyen apróka kancájuk volt, mint az enyém. Csillagnak hívták, de úgy húzott, hogy majd beleszakadt. öreganyámat az apám alig győzte otthon marasztani, erőnek erejével vele akart menni. Már pedig siránkozésával, istenkedésével csak még nagyobb bajjba dönthette volna a családot. A baj pedig már anélkül is túlságos volt. Vágtatott apám a szekéren, szénát szórt .a kasba, előre tudta, hogy nagyapó aligha bír majd ülni a bakon. A kocsma előtt találkozott egy bizonyos Gyurma Palóval, annak a Gyurinénak az apjával, aki elpusztult az erdőn — magával vitte és siettek a kastélyba. öregapám a füvön feküdt, egy vén hársfa alatt, ott, amerre a hátsó csűrökhöz vitt az út. Azok a csűrök ma már nem állnak, ,de én még emlékszem rájuk. Ugattak rájuk ,a kutyák, mint a veszettek, úgy látszik azt .hitték az öregről, hogy az uraság vagyona, az istenért se akarták hagyni, hogy apámék felrakják a szekérre. Még a pandúrok is beléjük kötöttek, a bitangok, •valósággal el kellett lopniuk az uraság .portájáról az öregapámat. Alig volt már szegényben élet, úgy összeverték. Tudod Vince, ugyanezen az úton vitték haza, Jakab napjának éjjelén, öregapám egyre csak nyögdécselt, apám csak attól rettegetett, hogy útközben meghal. Szomorú egy utazás volt. Még élt az öreg, .mikor hazaértek, másnap kissé magához is tért, de estére vége volt. — Látod Vince, ml maradt a Ljptó megyei méltóságos alispán úr nagy hatalmából? Csak egy tenyérnyi kis hely a temetőben, ,két fenyőfával, azok is arról suttognak, hogy meváltoztak az idők. Meg amott lenn •a puszta kastély, amelyben nem lakik senki, csak a két vénkisasszony ezzel a Miklós úrral. A méltóságos alispán úr egykori földjein ma mi aratunk. Dtmaj bátyó köhint egyet, csak úgy megszokásból, a fejét ingatja. Most meg mi visszük haza a méltóságos úr utolsó unokáját, aki ha le akar részegedni, már azt is csak mások kegyelméből teheti. Drmaj bátyó felkapja a fejét, megijedt, .hogy túl sokóig tartott a beszéd és nagyon lassan szedi lábát a pejkó. Cuppog, szorosabbra fogja a gyeplőt és megsuhogtatja az ostort. — Nézd meg, Vince, mi van a Miklós úrral. / Vince a kas felé fordul, lehajol, egy ideig figyel, majd így szól: — Rendben van, úgy szuszog, mint a szopós gyerek. Mire a kastélyhoz érünk, kialussza a részegségét. Már be is térnek a dtilőútra, hogy keresztülvágjanak a kastély felé. A szekér egyszerre megszűnik zörögni — a kerekek neim az országút kemény testén zötyögnek, hangtalanul hasítja az eső áztatta lágy sarat. A pejkó lassít az iramon, megfeszíti minden izmát, mintha egyszerre megtízszereződött volna a szekér terhe. Vinte néhány esőcseppet érez az orrán, felpillant az égre, nem készül-e kiadósabb zápor. De a felhők körvonalait se látja, szeme elé áthatolhatatlan függönyt von a sötétszürke köd. A csendes estében csak a pejkó horkanása hallik, meg a kopott hám egyhangú nyikorgása. A sötétből előbukkannak a kastélykert fáinak körvonalai, látni a* beömlött csűrök romjait, a kőből rakott oszlopok úgy merednek a szürke ürességbe, mintha tűz pusztított volna itt. Mire a kastély elé értek, szakadni kezdett az eső. Ügy suhogott az elhanyagolt ,park lombjai közt, mint egykor régen, amikor a gondozott ösvényeken fiatal szerelmespár futott végig, hogy menedéket keressen egy terebélyes juharfa alatt, Talán a férfi éppen Miklós űr volt, akit most 18