A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-04 / 31. szám

Á kocsma ablakát sűrűn verdesi a novemberi esö; négy ember nagy igyekezettel gyúrja a sarat a pislogó ablakok iránt, az ajtóhoz érve hozzáfenik bakancsuk talpát a téglalépcsőhöz, hogy letisztogassák rőla a sarat. A szúk ajtón keresztül besorjáznak a csupa-füst kocsmaszobába, lekapják agyonázott kalapjukat, lerázzák róla az esővizet a sáros padlóra. Csak aztán néznek körül, <hogy ki mindenki van idebent. Janiga, a kocsmáros a söntés mögött áll, rajta kívül még öten vannak az ivóban; hárman az asztalnál ülnek, féldeciket iszogatnak és sörrel öblftik le, ketten a söntésnél állnak, élénken hadonásznak, a vak is látja, hogy felöntöttek már a garatra. A hatodikat, aki jelén van, számba se veszik; a földön ül, a sorokban.fejét lelógatja. azt se tudja magáról, hogy él-e, hal-e. Lelóaó ajkáról nyál csöpög okádékos mellényére, csak ez mutatja, hogy eleven. Nem sokat törődnek vele, sem azok, akik most érkeztek, sem a többiek, akiket az ivóban találtak; jól ismerik. Csak egy őszbajszos öregebb ember, aki az imént, utolsónak lépett be az ajtón, morzsolja bajsza alatt közömbösen a szót: — Miklós úr, hát már megint?' De aztán ő is az asztalhoz ül, a többiek mellé és szaporítja a szót. Mikor a kocsmáros telitöltötte az új vendégek poharait és odarakta elébük az asztalra, a sarokban kuporgó ember oldalt dől, feje olyan koppant a padlón, akár a cséphadaró a szérűn. Az emberek arra fordítják fejüket, hirtelen elül á zsivaj. Vannak, fölkelnek az asztaltól, hogy jobban lássák, az egyik legény a sötétésböl lassú lépéssel odaballag a részeg emberhez, megrázza élettelenül lógó kezét és akkorát ordít a fülébe, mintha társait kajtatná az erdőn: — Hé, Miklós úr! De Miklós ún- se nem hallja, se nem mozdul. A kocsmáros telitölt egy söröspoharat vízzel, félrenyaklott fejére, arcába önti, ettől végre Miklós űr krákogva felnyög és jobbkezét, amely eddig bénán pihent a hasán, valamivel följebb emeli. A másik pohár víztől a kéz már az ember arca elé lendül, sűrű szemöldöke -alatt pislogva kinyitja a szemét. A szeme nagy és sokáig tartana, mig ezek a révült szemek visszatérnének a valóságba, a jelenbe. — Mit csinál jak vele? — kérdi a kocsmáros és tanácstalanul széttárja a kezét. — Nálad szopta Így le magát? — adja vissza a kérdést az egyik vendég. — A lazányi jegyzővel jött, meg egy városi hivatalnokkaíl. Csakhogy azok elmentek, ö meg itt maradt a nyakamon. Egy-kettőre földhöz vágta az ital. — Le kéne fektetni. — De hova? — Vagy hazavinni. — Ki fogná be a lovait ilyen zegernyés időben ? — Vigyük a csűrbe. Könnyű volt a jő tanács, csak éppen Miklós úrhoz nem akart senki sem nyúlni, különösen, mióta rájöttek, hogy' nemcsak a mellén van okádék, hanem máskülönben is összerondította magát. Nagyot köptek, visszamentek a söntéshez, legyintettek feléje, hogy „dögöljön meg", és sebtében lehajtottak még egy féldecit, a büdösség ellen. Talán még civákodás is lett volna a dologból, mert a két legény, aki kezdettől fogva a söntésnél ácsorgott, hergelődő természetű volt- és az ital csak még kötekedőbbé tette mindkettőt, lemarházták mindenkit, aki más véleményen volt. De a bajuszos, öreg, akit a többiek Drmaj bátyónak hívtak, közelebb lépett Miklós úrhoz, mindkét kezével rá mutatott és így szólt: — Halljátok, emberek, azért őt is csak anya szülte, nem hagyhatjuk magára. Bük' köskútra nem olyan messzi az út, hazavisszük. — Vigye magai, — vélekedik az egyik. — Én ma szétszedtem a szekeremet, — jegyzi meg a másik. — — Hisz ha nem volna akkora sár, -1

sőhajt a harmadik. Nem akaródzik egyiknek se. Végül Drmaj bátyó odaszól az egyik legénynek, aki Vince névre hallgat; i — Gyere, befogunk. Vince szaporán pislog, vakarja a fejét, beletúr göndör fekete hajába, látszik rajta, hogy nincs Ínyére a dolog, de aztán beadja a derekát, bizonytalan, ingatag léptekkel elindul az öreg nyomában és együtt lépnek ki a sötétbe. A kocsmában elhallgatnak az emberek. Megint körülülik az asztalt, mindegyikükön ' kellemetlen érzés hatalmasodik el, mintha vereség érte volna őket. Szótlanul oda-oda pillantanak Miklós úrra, aki az ivó sarkában hever, elnyúlva, akár a hulla. Nem tudják, hon van vegyék föl a beszéd fonalát, amelyet Drmaj bátyó olyan határozott szőval szakított el. — Tölts már, Janiga, — szólal meg hirtelen egy sebhelyes képű ember,, Ondró a neve. Ettől aztán a többieknek is megjön a szavuk, a kocsmáros csörög a poharakkal, újra éled a beszélgetés. Csak Miklós úrről nem ejtenek egy árva szót se. Kellemetlennek érzik a jelenlétét, inkább a maguk dolgával törődnek. Csak amikor a kocsma előtt megcsendül az Öreg Drmaj lovának apró csengője és hgllani lehet, hogy megáll a szekér, mordul fel az egyik: — Hát itt van. Drmaj bátyó ködmönben, kurta ostorral a kezében benyit az ivóba, kezefejével végigtörli a bajszát és azt mondja: — Most pedig gyertek, segítsetek. Az emberek készségesen mozdulnak. Fölkelnek az asztaltól s már ott is hajlonganak mind Miklós úr fölött. Nem könnyű munka! Amúgyis tagbaszakadt, nagyra nőtt ember, s hogy így elhagyja magát, megduplázódik a súlya. Megragadják a kezénél, lábánál és kicipelik, keresztülnyomakodnak vele a keskeny ajtón. Vince odakint igazgatja a szalmát a szekérkasban, hogy kényelmes fekvése legyen. Miklós úrnak. — Ide vele, ide rakjátok a kasba. Még pokrócot is terítek rá. Az eímberek nyögnek, nagyokat fújnak, talán nem is az erőlködéstől, inkább attól, hogy undorodnak a munkájuktól. Lefektetik Miklós urat, Vince még megigazgatja feje alatt a szalmát, feltámasztja, s már ül is a bakra Drmaj bátyó mellé, aki közben leoldotta a gyeplőt a rakoncáról. — Csak el ne vesszétek! — kiált utánuk valamelyik legény, amikor a pejkó nyakán megszólal a csengő és a szekér elindul a sáros úton. Az emberek még egy ideig ott ácsorognak, néznek a kocsi után, amely egyre gyorsabban halad lefelé a lejtőn és belevész a sötétbe, fellesnek az égre, hogy mi a szándéka az esőnek, s megállapítván, hogy már alig csepereg, köpnek egyet és visszaballagnak a kocsmába. Drmaj bátyó szünet nélkül suhogtatja a pejkó háta fölött az ostort, nem is azért, hogy siettesse, inkább csak megszokásbői. Vince hallgat. Maga elé bámul a sáros útra, szeme már hozzászokott a sötéthez; jól látja az út mentén halomba rakott köveket és az árok partját. Kijutnak a faluból, baj nélkül maguk mögött hagyják a híd előtt a kanyart és kiéinek az egyenes országútra, amelyet nyárfák szegélyeznek és amelv elvezeti őket a Bükköskútra vivő dűlőútig. A pejkó is szaporábban szedi lábát, a hámfa ütemesen verődik hozzá a szekérrúdhoz. Vince oda-odapislant Drmaj bátyúra, aki mintha törné a fejét valamin. Szürke bajsza alól rá-rácuppog a lóra, de Vincére ügyet se vet. Csak a kereszt alatt, amikor a pejkó lassú ügetésból lépésre vált át, "illant hátra Miklós úrra és azt mondja: — Ha majd jól összerázta a szekér, magához tér. 17