A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-04 / 31. szám

к I vagy? — Torquato Tasso — feleli a szel­lem. Az öszhajú, piros orcájú, nyugdíjas ma­tematikatanár büszkén tekint körül, majd újra kérdez: — Istennél vagy ? A Gerusalemme Liberate írója most meghökken, a piszkos papírlapon fel és alá csúszkáló csorba üvegpohár megtorpan, majd megveszekedett táncolásba fog. Egy darabig folyik a tánc, aztán a szellem is­mét jelentkezik. — Igen — betűzzük ki a pohár nyomán a választ. — Akarsz válaszolni a kérdéseinkre? — Nem! — feleli kurtán, szűkszavúan. Már most mi történjék. Tanácstalanul nézünk össze este tizenegy óra őta már vagy hatodszor. A szellemek megorroltak ránk valamiért. — Egyikünk hitetlen, pro­fán kíváncsiság hozta csak közénk, — véli a tanár úr és három hívő társam gyana­kodva, bosszús tekintettel méreget. Laci komoly, nagymisés ábrázattal meg is kérdi: — Mondd meg őszintén, nem hiszel? Mit feleljek. Ha bevallom, hogy nem, hogy a guta kerülget a visszafojtott kacagástól, úgy minden bizonnyal kiakolbólítanak S oda a ravaszkodás, a — ha ugyan jól em­lékszem — tizenhárom stamperli konyak vágyott és remélt eredménye, hogy ugyanis végignézhetek egy spiritiszta szeánszot, sót — aktív részvevője is lehetek. — Mhhm — felelem érthetően és a po­hár után nyúlok. Társaim nem feszegetik tovább a kérdést és követik példámat. / L ÍL ÍE Ш A híváson, de a Laci elkezdett fintorog­ni, aztán kibökte, hogy ki tudja, szí­vesen látnának-e társai, mivel nem va­gyok beavatott, alighanem hitetlén is va­gyok, csak zavarnék — egyszóval minden­képpen igyekezett visszaszívni a meghí­vást. Én azonban nem hagytam magam. Került a sör mellé néhány stamperli is, ha jól emlékszem tizenhármat én fizettem, aztán Laci folytatta, most már féldecikkel s tizenegy előtt feladva ellenállását, űtnak indultunk a szeánszra. Megérkezve bemu­tatott a testvéreknek, aztán letelepedtünk a konyhaasztal mellé, a tanár űr felírta egy rajzlapra öklömnyi betűkkel az ábécét és a számsort, a lap közepére keresztet rajzolt és ráborított egy poharat. Vártunk. Egyszeresek a társaság harmadik tagja, Péter, egy hosszú hajú, sápadt fiatalember felkapta a fejét: — Felvillant a fehér láng a pohár mel­lett. Kezdjük! Á tanár úr utasítására mutató és közép­ső ujjunkat a pohár tetejére tettük s a pohár némi tétovázás után, csodálatoskép­pen megindult a papírlapon, gyors egymás­utánban mutatva a betűket. Az egész ügy azzal kezdődött, hogy en­gedve bűnös szenvedélyemnek, megint jól­laktam heringgel. Nehoqy a hal azt higy­gye, kutya ette meg, elmentem egy pohár sörre. A vendéglőben találkoztam Lacival. Hívtam,, jöjjön el hozzám, meghallgatjuk a Rapid—Üjvidék mérkőzést, Laci azonban nem akart kötélnek állni, hogy azt mond­ja, inkább én menjek »1 vele egy spiritiszta szeánszra. Kaptam a meg-Jó néhány szellem jelentkezett már, de mindegyiknek volt valami szépséghibája. Vagy „nem voltak Istennél", vagy nem akartak velünk szóbaállni. A társaság tag­jai .álmatlanságtól piros szegélyű, szesztől homályos szemmel nézik a poharat. — Hívjon valakit, gondoljon rá erősen, — szólít fel a tanár úr. Megpróbálhatjuk. Egy tizenhárom esztendeje halott, harc­téri barátomra gondolok. Szinte magam előtt látom piros arcát, hallom harsogó ka­cagását, enyhén szólva közvetlen beszédét. Egyszeresek Laci meglátja a fényt. — Ki vagy? — kérdezem. — Feri — írja a po­hár. — Istennél vagy? — Igen — betűzi egy kissé akadozva a pohár. — Kívánsz tőlem valamit? — érdeklő­döm a tanár úr utasítására. — Eredj az anyád ... — csúszkál a po­hár. Hát ez alighanem Feri lesz — nem ta­gadta meg önmagát. Üjra kérdezek. Felel is, de nem írha­tom le, hogy mit, mer': a papír is elpirul­na tőle. A tanár úr, aki egyébként egy szót sem tud magyarul, csodálkozva néz ránk. Kíméletesen megmagyarázzuk neki az üzenet értelmét. — Rossz szellem, hívjunk mást. Megpróbáljuk, .de újra meg újra Feri je­lentkezik s olyan sértő és arcpirító kí­vánságokkal áll elő, amelyeknek igazán nem tehetürk eleget. Szó ami szó, a „be­szédmodor" rávall, már-már szinte elhi­szem, hogy valóban ő van itt. « Odakünn már hajnalodik, gyűrött, le­hervad; arccal tovább kísérletezünk. Is­mét Feri. De most meglepetve veszem ész­re, hogy már előre tudom, mit fog felelni a „szellem" s akaratlanul is tolom-hú­zom a poharat a megfelelő betűk irányá­ba. — Hát így áll az ügy! Piszkos fráter vagy — gondolom magamban, — micsoda dolgokat firkálsz itt össze. A tanár úr, aki állítólag mindent ibo­lyaszínű fényben, a negyedik kör színében lát, kijelenti, hogy én vagyok a sikertelen­ség oka, kár a további kísérletezésért és máskor kíméljem 'meg őket a társaságom­tól. — Rendben van— gondolom magam­ban, — Fontos, hogy találkoztam Ferivel. A derengő fényben, míg átsietek egy korai villamos előtt, csodálkozva veszem észre, hogv a lábam nem akar engedelmes­kedni. A túlsó járdáról utána tekintek tár­saimnak. Lehet, hogy csak az én szemem áll keresztbe, de úgy látom, hogy egy kis­sé ők is tántorognak ... Babos László асххххххххзооаааосххххх^^ Az esernyő jubileumára Olvasó, ki esős időben esernyőt nyitsz a fejed fölé, gondoltáí-e már arra, hogy milyen „múltja" van ennek a jószágnak, mely hűen és kitartással kísér, életed út­ján, s a legnagyobb záporban is hajlandó helyetted bőrig ázni. Igen, most érkezett 'a híre, hogy az esernyő kétszáz évvel ezelőtt kapott pol­gárjogot Európában. Addig csupán Japán­ban, Kínában és Sziámban ismerték és hasz­nálták. Egy Jones H anway nevü angol ismerkedett meg Kínában az esernyő hasz­nos és előnyös voltával, s elhozott magával egy példányt a ködös, esős Albionba is. Hogy aztán polgártársait meggyőzze az er­nyő célszerűségéről, egy hatalmas zápor alkalmával kinyitotta újonnan szerzett pa­rapléját és kisétált vele az utcára. Lett is ebből nagy hűhó. A jámbor londoniak rögtön körülvették, a szelídebbek csak ne­vettek rajta — mert egyszerűen bolond­nak vélték — de a vásott utcagyerekek kővel is megdobálták a bátor lelkű II a n­way-t, H anway azonban kitartott első elhatározása mellett, s halált megvető bá­torsággal hirdette esernyőjének igazat és jogosultságát. Most már mindegy volt neki, süt-e a nap, vagy zuhog. Csak azért is minden időben magával cipelte az ernyő­jét, hogy konok és minden újítás elöl el­zárkózó polgártársai legalább megszokják az eddig ismeretlen szerszám látványát. A polgárok aztán lassan-lassan meg is szokták. Megfigyelték, hogy ez a szétnyit­ható, ördöngös szerkezet nem csak esős időben válik be, hanem a nap tűző suga­rai elöl is véd (ez főleg az asszonynép fehér bőrének védelmére volt jó), s' így aztán lassan maguk is igyekeztek besze­rezni egy-egy darabot a különleges jószág­ból. Az első darabok még Kínából érkeztek a rendelőkhöz, de a vállalkozó szellemű, dolgos kezű angliai iparosok csakhamar rájöttek, hogy maguk is könnyen tudnak készíteni ilyesmit. Az esernyők s velük együtt az esernyőtulajdonosok száma ro­hamosan szaporodni kezdett Angliában, De mivel a divat nem ismer határokat, s az emberek (főleg a nőnemű emberek) akkor is nagyon szívesen utánozták egymás szo­kásait, viseletét, az esernyő Angliából ki­indulva hamarosan meghódította Európa többi országait is. Az impregnált anyagok, majd később a műanyagok elterjedésével az esernyőt las­san kezdi kiszorítani az esőköpeny. Ez a folyamat egyre tart, de azért ne gondol­juk, hogy az esernyő napjai meg lennének számláva. Kétszáz év óta kíséri hűségesen az euróoai embert az idő viszontagságai közepette. Derék segítőtárs, megszokott jóbarát, s az ilyentől nem szívesen ve­szünk búcsút. Ha már megélt közöttünk kétszáz esztendőt, kívánjuk ezen a jubileu­mon, hogy legalább mégegyszer ennyit megélhessen. Jubilál az esernyő. Kétszáz esztendős. Ilyen öreg? Dehogy! Ilyen fiatal! ZÖLYOMI 15

Next

/
Thumbnails
Contents