A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-04 / 31. szám

1944-ben Sigeichi Yamamoto japán gyalogoshadnagy csapategységével megtámadott ,egy amerikai repülőteret a Fülöpszigetek Mindoro nevű szigetén. Az amerikai védelem felmorzsolta a japán támadókat. Csak kilencnek sikerült közülük megmenteni az életét. A kilenc katona egy éven át guerilla támadásokkal nyugtalanította az amerikaikat, majd látva harcuk reménytelenségét, visszavonultak a dzsungel legmélyére, hogy ott várják be a japánok győzelmét. Teljes tizenkét évig éltek a dzsungelben a Minded-szigeti törpe hegyilakók barátságtalan és megbízhatatlan közelségében, míg végre ilhatározták, hogy • megadják magukat. Egy filippínó-örjárattc' tudták meg, hogy a világháború már 12 évvel ezelőtt végetért. Mint vadak a vadak közt — 1945 végétől 1946. tavaszáig több amerikai repülő keringett a dzsungel fölött és röplapokon közölték velünk, hogy adjuk meg magunkat, mert a háború befejeződött, — kezdte beszámolóját Sigiechi Yamamóto, hadnagy, a civilizált társadalomba visszatért japán katonák parancsnoka. — Mi azonban cselnek véltük a felszólítást s még jobban bevettük magunkat a dzsungelbe. Egyenruhánkon, fegyverünkön és muníciónkon kívül semmi se volt velünk. így kezdtünk neki a valóságos „kőkorszakbeli"" életnek. A paraszti származásúak jobban bírták a nélkülözéseket, a városiak ellenálló ereje azonban egyre gyengült, s hamarosan meg is haltak. Jgy olvadt le négyre a mindoroi japán dzsungel-lakók száma. — Az első két esztendőben nem ettünt húst, csak ezután kezdtünk csirkét és disznót tenyészteni, amit a környék lakóitól szereztünk. Lassan belejöttünk a banán- és rozs pálinka készítésébe is. Ekkor már dohányt is termeltünk, papírunk azonban nem volt, így aztán a cigarettát vékony sáslevelekbe sodortuk. Étkészletünk kókuszdió héjából készült. Gyakran vadásztunk majmokra, bőrükből ruhát készítettünk magunknak. Egy szerű étlapunkon szerepelt egy édeskés burgonyafajta, amelyből lisztet is készítettünk. A majmokból remek húslevest főztünk. A lenyúzett majom bőre nemcsak ruházatra bizonyult alkalmasnak, hanem mint ágynemű is nagyszerűen bevált. s akkor is sikerült katonai öngyújtónkkal újra tüzet gyújtani. Esténként mindig hamuval fedtük be a parazsat, amit aztán reggel újból * felszítottunk. Ruhánkat magunk varrtuk kis drótokból készült varrótűkkel, a cérrvát pedig a régi ruhák szövetének szálai pótolták. Tönkrement cipőink helyébe sásból fontunk magunknak papucsot. Fürdőkádunk fából készült, fürdővizet pedig rohamsisakban melegítettük. Bizony meglehetősen hoszszú ideig tartott, míg a jó forró fürdő elkészült. * " Asszony és só nélkül... — Egyik bajtársunk, akit Nakononak hívtak, a polgári életben fodrászmesterséget folytatott. Szerszámait a háborúba is "magával hozta és szerencsére meg is mentette. így aztán időnként hajat vághatott, sőt — szappan nélkül — meg is borotválhatott bennünket. Ugyanez a Nakano fabrikált egy fuvolát, egy gitárt és egy hegedű-félét is, s így aztán néhanapján „zenekarral" kísérhettük nótázásunkat. Öt évig meglehetősen nehéz volt megszoknunk, hogy asszonyt még csak nem is láttunk. De öt év után aztán úgy éltünk, mintha nem is lenne nő a világon. Sótlan koszt kilenc éven át — Csak 1955-ben vettük fel a törpékkel újból a kapcsolatot, s ekkor éreztük és élveztük 9 esztendő után ismét a só ízét, amit tőlük kaptunk ajándékba. A sült csirkét ízesítettük meg vele, de mert szervezetünk elszokott a sótól, arcunk veszedelmesen meg is dagadt tőle. Egyébként a hosszú esztendők alatt sohasem éheztünk, csak éppen táplálékunknak nem volt mindig elegendő kalória-értéke s egyés vitaminok is hiányoztak belőle, amit különösen a fogunk és foghúsunk szenvedett meg. Komfort a dzsungelben — Később házat is építettünk magunknak négy külön hálószobával, egy közös lakószobával és egy „fürdőszobával", — folytatta beszámolóját Yamamoto hadnagy. — „Palotánk" legértékesebb részének a tűzhely számított. Állandóan attól rettegtünk, hogy tüzünk kialszik, vagy pedig a ház gyullad ki. Szerencsére 12 év alatt csak négyszer alud ki a tűz, A törpék szabadságot hoznak — A katonai fegyelmet hamarosan megszüntettük magunk között, s úgy éltünk mint egyetlen család fiai, melyben én voltam a legidősebb testvér, — folytatta érdekes beszámolóját Yamamoto hadnagy. — Eleinte voltak viták, veszekedések, de mikor városi származású bajtársaink keserves kínok közt, lázasan szenvedve meghaltak, lassan a viták is megszűntek. Gyógyszerünk nem lévén, betegeinket, sajnos, nem tudtuk kezelni. Öriási fájdalmukban egyre azért könyörögtek, adjunk nekik kézigránátot, hogy megkönnyíthessék a halálukat. Mikor meghaltak, hajukból és körmükből levágtunk egy keveset és eltettük a nappalt szoba ereklyés-szekrényébe, hogy minden hónap 12. napján, ősi japán szokás szerint gyászünnepet tartsunk földi maradványaik előtt. Ezeket a maradványokat egyébként haza is hoztuk, s már át is adtuk az elhunytak hozzátartozóínak. — A dzsungelben a bizalmatlanság légköre uralkodik, minden ayanús, ami csák mozog. S ez a bizalmatlanság bennünk is megvolt az utolsó pillanatig. A tizenkettedik esztendőben történt, hogy egy napon néhány mangyan-törpe s velük fegyveres filippínó katonák érkeztek táborunk közelébe. Üzenetet juttattak hozzánk, röplapokat, legfrissebb tokiói újságokat s a manilai japán követség első titkárának üzenetét. így tudtuk meg, hogy a háború már 12 esztendővel ezelőtt véget ért. Megtanácskoztuk egymás közt a dolgot. Elsőnek Ishi bajtársunk szólt a kérdéshez. Azt mondta, hisz a filippínóknak, s maga is azt ajánlja, hagyjunk fel ezzel az élettel és adjuk meg magunkat, így aztán meg is hívtam asztalunkhoz a filippínó katonák vezetőjét, hogy tárgyaljunk. Pár napig vendégül is láttuk az egész csapatot. Leöltük tyúkjainkat, disznainkat, s nagy búcsúlakomát csaptunk, aztán katonás rendben elvonultunk 12 évig otthont adó táborhegyünkről. Manilában kihallgattak bennünket, majd megkértek, játsszunk valamit a magunkgyártotta hangszereken. El is játszottuk a „Kimi-Ga Yo"-t, a japán nemzeti himnuszt... — Hazatérésünk valóságos örömünnep volt, — fejezte be beszámolóját Yamamoto hadnagy. — Igaz, hogy akadtak kis nehézségek is: így pl. szüleim közben megcsináltatták a síremlékemet, Izumidu bajtársunk felesége pedig közben férjhezment eltűnt férje öccséhez, de mi nem vesztettük el a kedvünket. Sokat megéltünk, valósággal az emberiség őskorába zuhantunk vissza, de most már a jövő érdekel bennünket, jövendő sorsunk, timely életünk további folyamán meghozza majd a — bár 12 évet késett — nyugalmat és békét. . * (Z) (Folytatás a 4. oldalról.) götte nem a pillanatnyi boldogságot látom derengeni, hane ma tartósabb életörömöt. Asszony, ember csak ennyit mondanak: — Mi. meg vagyunk elégedve. Minden hónapban összejött az a négyezerötszáz korona. ílbben a majorban százharmiricnyolc fejőstehén van, s az istállóban lévőket jóformán ők, a család gondozza, feji — az apa, anya és a kamaszfiú. Azt kérdezik tőlem, hogy van-e fogalmam arról, hogy mit jelent a mostani jövedelmük az akkori fizetéshez, amikor a férfi csak negyvenöt pengőket hozott haza a Fleischmann uradalomban kocsiskod va? , — Házat építünk, mért félre tudunk rakni, hiszen megélhetésre elég a fizetésünk egyharmada — mondja szinte hányavetin az asszonyka.' Hogy ezért már jóformán nem is nagy ár száz liter tejet kifejni két óra alatt. Itt van ez a kétfeie emberi sors. Két generáció. Az egyiket a reszketös fej, görbült hát. a bizonytalankodó felelet, a másikat a mosolygós derű fejezi ki. S méq azon, vajon mi fejezi ki majd a harmadik generáció magatartását, amelyik most növekszik, az öre.q Ondreják két unokájáét, vagy Patócsék gyermekeiét, ha már most biztos öregsége van a cselédsorsból felemelkedő nagyapáknak. Míkus Sándor. 11