A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

Édes anyanyelvünk A NÉVELŐK HASZNÁLATA Régi, kopott példák, de még mindig tanulságosak az ilyenek: elnök üdvözli a megjelenteket, vádlott tagadja a bűncselekményt. Mindnyájan érezzük, hogy helyesen ezt így kellett volna mondani: az elnök üdvözli a megjelenteket, a vádlott tagadja a bűncselekményt. Beszédünkből tehát hiányzott a névelő, az az meg az a, ezért hatnak ránk a fentebbi mondatok idegenszerűen. Mivel a szlovákban nincsen névelő, szlovák testvéreink akkor sem igen használnak névelőt, mikor magyarul beszélnek. így mondják: városba megyek, pedig csak egy városra gondolnak, s ugyanerre a városra gondol az is, aki a beszédet hallja. — Elnök igen sok van a világon, de az az elnök aki tanácskozásunkat vezeti, csak az egyik a sok közül, mégpedig az, aki ennek a tanácskozásnak az elnöke, aki ezt tanácskozást vezeti, tehát egy meghatározott személy. Ha a falusi ember a téli hónapokra városba megy munkát keresni, okosan teszi. Nem tudja, a sok város közül melyikben kap munkát, de ha már munkát kapott, akkor nem városban dolgozik, hanem a városban. A gyermeket hatéves korában iskolába adják, de ha már beírták, akkor a gyermek az iskolából már maga is hazatalál. A hírlapok, egyes intézmények neve előtt nem szoktunk használni a határozott névelőit: Oj Szó, Dolgozó Nő, Vasárnapi Ojság, Ország-Világ; Magyar Tudományos Akadémia; de ha a címszóból birtokos jelző lesz, határozott névelőt teszünk eléje, ez a névelő azonban a birtokszóhoz tartozik: az Oj Szó cikke, a Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Az a, az nyelvünk határozott névelője; valamikor mutató névmás volt; ebből a távolabbra mutató névmásból lett az irodalmi nyelvben a határozott jé velő: az ember, a fa; a nép nyelvében azonban a közelebbre mutató e, ez névmásból is alakult határozott névelő: (Ki mondta ezt neked?) e suógor (a sógor). Mai névelőnk hangsúlyát vesztett mutató névmás. Van határozatlan névelőnk is, az: egy. Ez eredetileg számnév volt, ebben a szerepében azonban hangsúlytalan, mint számnév pedig hangsúlyos. A hangsúlybeli különbséget rögtön észrevesszük ezekből a mondatokból: (hány levelünk érkezett a mai postával?) Egy levelünk jött ma. — (Mi érkezett címünkre a mai postával?) Egy levél érkezett címünkre a mai postával. — Az első mondatban az egy hangsúlyos szó s mint szófaj számnév, a második mondatban pedig határozatlan névelő, s ilyenkor hangsúlytalan. A határozatlan névelő használatában német hatásra sokszor vétkezünk a magyar nyelv szelleme ellen. A német igen sokszor használja a határozatlan névelőt, a magyar ritkábban. A német így beszél: az arany egy ásvány, atyám egy szegény asztalos volt, s ez helyesen magyarul így hangzik: az arany ásvány, atyám szegény asztalos volt. Mivel a határozatlan névelő használata igen sokszor németes, újabban egyes íróink egyáltalában mellőzik, tehát olyankor sem használják, amikor feltétlenül szükség van rá. A határozatlan mértéket, mennyiséget kifejező szerkezetekben nem mellőzhetjük a határozatlan névelőt: egy darab kenyeret adtam neki, egy korty vizet kért tőlem; egy csomó levelet kap minden nap; egy kissé megneheztelt. — Ha valaki egy kevés sót tesz a levesbe, a leves még jó, ízletes lehet, mert talán éppen elegendő volt az a kevés sómennyiség is, amelyet a levesbe tettek, ha azonban valaki kevés sőt tesz a levesbe, akkor ízetlen marad az étel, újra meg kell sózni. — Egyes íróink, sajnos, nem törődnek az ilyen „kicsinységekkel", pedig az ilyen kicsinységekben tükröződik a nyelv szelleme. Persze, igen sok csínja-bínja, különös esete van a helyes nyelvhasználatnak. Mondottuk, hogy németes észjárásra vall az ilyen beszéd: az arany egy ásvány, szomszédunk egy tanító, tehát nem teszünk határozatlan névelőt a főnév elé, mikor ez a főnév állítmány, vagyis akkor, mikor azt mondja meg, micsoda valaki vagy valami. Ilyenkor tehát így beszélünk: az arany ásvány, szomszédunk tanító, s íme egy kopott szekér... a világ egy rozzant csárda... Itt az egy használata tökéletesen jó, mert a főnévi állítmány voltaképpen nem azt mondja meg, hogy mi az alany, hanem azt, hogy milyen. Kis töprengés után talán nem hisszük el, amit fentebb tárgyaltunk, egy kis töprengés, egy kis gondolkodás után azonban belátjuk, hogy amit elmondtunk, azt a magyar nyelvhelyesség törvényei értelmében mondtuk. ORBÄN GABOR As éneklő kalnus Ha hivatalos elfoglaltságom Prágától távolabb eső helyekre szólít, többször is megfontolom, milyen közlekedési eszközt vegyek igénybe, és ha csak lehet, úgy osztom be, hogy az éjszakát ne kelljen ülve a vonatban töltenem. Repülőgépre, vagy hálókocsiba azonban jó előre kellene helyet lefoglalnom, talán már akkor, amikor még fogalmam sem lehet arról, hogy hosszú utazás előtt állok. Ezért azután gyakran előfordul, hogy bár nem szívesen, mégis kénytelen vagyok a vonatban végigülni az éjszakát. Ilyenkor rendeltetési helyemre érve, reggel aztán holtfáradtan végzem kötelességemet, nem szóim a fejfájásról, mely természetes kísérője az álmatlanul töltött éjszakának. Hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor turista társaimmal együtt, némi szorongással beszálltunk a moszkvai gyorsba. De mily nagy volt meglepetésünk! Mint amikor a kisgyermeknek soha nem látott játékszert mutatnak, mi is elnémultunk az álmélkodástól. A szovjet gyorsvonatok a mieinknél jóval szélesebbek és a legnagyobb kényelemmel vannak berendezve. Mindent megtalálni bennük, amire csak szüksége lehet az utasnak. A kocsikban tíz fülke van. A padlót és a folyosókat szép mintás szőnyeg borítja. A fülkék, fent kétoldalt kihúzható fekvőhelyeikkel, négy személy számára hálókocsiul szolgálnak. A kalauzok — minden kocsiban kettő — a jegykezelésen kívül — ágyaznak (nlindennap tiszta ágyneműt húznak) naponta többször porszívóznak, az ablakokon levő hófehér függönyöket váltják és óránként teát kínálnak a kocsikban elhelyezett szamovárból. Általában oly udvariasak, kedvesek, hagy szinte lesik az utas gondolatát. Sokoldalú feladataikat a legnagyobb pontossággal végzik és ezért természetes, hogy mindenütt a legnagyobb tisztaság uralkodik, A mi kocsink egyik ilyen jószelleme Ivan Nyikanorovics Romanyenko. Magas, sudártermetű, ötven év körüli, mosolygó ábrázatú ember. Szeméből elégedettség és vidámság sugárzik. A Moszkva—Prága—Karlovy Vary vonalon teljesít szolgálatot. Öt napi munka után hat szabadnapja van. Két gyermeke közül a tizenhárom éves Júlia a moszkvai Bolsoj Tyeatr balettiskolájába jár, táncosnő lesz belőle. A kisebbik leánya, Maja, nyolc éves és mert szépen énekel, már most felkészül jövendőbeli hivatására. Édesapjuk — Ivan barátunk — sokat foglalkozik gyermekeivel, kötelességtudásra oktatja őket, mert bár sokat van úton, a hónap két hetét otthon tölti családja körében. Anyagi gondjai nincsenek, hogy is lehetnének? Alapfizetése havi 600 rubel és ez az összeg a prémiumokkal együtt a hó végéig 1000—1200 rubelre is felmegy. A kellemesen fűtött fülkében meghitt hangulat uralkodik. Kérdezgetjük a kalauzt, ö is érdeklődik a mi életünk iránt. Folyik a szó, kölcsönös tudnivágyásunk kiapadhatatlan. De az óra mutatója feltartóztathatatlanul rohan előre. Elérkezett a lefekvés ideje. Mielőtt pihenőre hajtanánk fejünket, búcsúzóul együtt elénekelünk néhány ismert dalt. Ivan, a kalauz mellérik telepedik, szép tiszta tenorján a háborúban tarudt cseh dalokat is velünk énekli. Végül is az oly jól ismert orosz dallal fejezzük be a gyönyörű estét: „Do szvidanyja mama..." KARDOS MÁRTA