A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

üíx ELLEN III. A szenvedő hősök Az eddig felvázoltakből kitűnt, milyen óriási károkat okoz az iszákosság, de sokszor az alkalomszerű ivás is. Az iszákosság elleni harc, számolva az emberi gyengeséggel, az ember természetes vágyával a vidámság után, nem dogmatikusan harcol a szeszes italok fogyasztása ellen. A főcél érdekében, a nagy erkölcsi és anyagi károk csökkentéséért, az olyan ivás ellen harcol, melyet nem megfelelő időben, meg nem engedhető mennyiségben élveznek olyan emberek, akiknek ettől tartózkodniok kellene már munkabeosztásuk vagy koruk miatt is. EGY VIDÁM ÉJSZAKA A forgalmi rendőrség, hogy ellenőrizhesse a gépkocsivezetők józanságát, „rohamlaboratóriumokat" küld szerte az országutakra. Ezeket a kocsikat felszerelték olyan műszerekkel, melyek egykettőre kimutatják, hogy az ellenőrzött vezető leheletében vagy vérében mennyi a szesz. Igazuk van, ha enynyire törődnek a gépkocsivezetőkkel, mert hiszen a nagy anyagi értékeken felül a legdrágább érték van rájuk bízva: a saját és utasaik élete. Egyszer úgy este kilenc felé magam is kimentem ezzel a kocsival a bazini országútra és kinnmaradtam hajnali három óráig. A les sajnos nagyon is eredményes volt. A kivizsgált száztizenhárom vezetőből ötvenkettő részeg vagy félig részeg volt. További harmincnál a műszerek kimutatták, hogy az utolsó 12 órában szesz került a szervezetükbe. Valamennyi közül csak egyetlenegy vallotta magát absztinensnek. Volt a leállított kocsik között egy Aero-Minor, amelyikben öttagú lakodalmas társaság ült. Részeg volt a kocsivezetővel együtt mind, mint a csap. •A kocsit csak a részegek védőszentje mentette meg a fölborulástól. Nincsen olyan kígyója a világnak, amelyik olyan kacskaringósan tudna haladni, mint ahogy ez a kocsi ment akkor. Az ellenőrző csoport két tagja egész éjjel nem csinált mást, mint a vezetésre alkalmatlan sofőrök helyett hazavitte a kocsikat. Még így is öt kocsit le kellett állítani, mert nem volt már, aki hazavezesse. Az egyik motorkerékpár leállás közben fölborult. Kitűnt, hogy az egyébként is fiatalkorú vezető másodszor ült életében motoron. Azzal védekezett, hogy barátja, az „öreg motoros" úgy beszeszelt, hogy nem is lát. Igaza is volt, mert a bősz motoros kurrogó hangon szólt közbe: — Anyjukom, adj még egy párnát a fejem alá, valahogy alacsonyan fekszem! A „PÁCIENSEK" KÖZÖTT Mivel már láttam az ital nemes barátait „munka" közben, akartam látni hősi harcukat is, amelyet a rabtartó szesz ellen a szabadulásukért folytatnak. Fővárosunkban a központi betegsegélyzöben és a nagykórházban van iszákosság elleni tanácsadó. Egy csütörtök délután beültem a váróterembe. Voltak ott már páran, de jöttek még utánam is. Amikor az egyik kérésére bevallottam, hogy újonc vagyok, még csak először vagyok itt, az „öregek" rögtön előálltak tanácsaikkal és belekezdtek esetük elbeszélésébe. A feketeszemű. A szemei olyanok, mintha két antraciddarabkát rakott volna ki lelke ablakába. Az ostravai bányákban dolgozott. Ostravában, mint általában a nagyobb ipari bányaközpontokban, többet isznak, mint másutt. Addig járta ö is az italboltokat, lebujokat, kedves „barátaival", amíg úgy nem érezte, hogy ital nélkül már nem leli helyét. Mivel nősülni akar és menyasszonya utálja a részegeseket, elhatározta, hogy aláveti magát az elvonó kúrának. A kúra sikerült. Már fél éve nem iszik és most csak ellenőrzésre jött be, meg biztos, ami biztos, irat magának még „gyógyszert". Szedi továbbra is, nehogy egy gyönge pillanatban engedjen a kísértésnek. A gyógyszer mindjárt az első pohárkánál eszébe juttatná: stopp-ethil — ne igyál! Amikor kifordul a rendelőből, még jobban csillog a szeme, örül, mert Schmidt doktor is megdicsérte kitartásáért. A visszaeső. Arcszíne sárga, megkínzott," merő ellentéte a feketeszeműnek. Igaz, idősebb is. Két évvel ezelőtt szenvedte végig a kúrát. Egy ideig jól is ment minden. Most itt van. Egy hónappal ezelőtt segített a szomszédjának behordani a szenet. A szomszéd megkínálta egy kupica rummal. Szabadkozott, de hideg is volt, a szomszéd is új volt, nem akart mindent az orrára kötni. Engedett. Azóta iszik mint a . kefekötő. Pedig postás. — Muszáj abbahagyni — mondja. — Ott az asszony, a gyerekek és ott a munka! A végén elbocsátanának a postától. Nem éri meg. Inkább jöjjön újra a „rókavadászat". A szabotőr. Vele van a felesége is, mert ha egyedül jön, nem biztos, hogy ideér. Hamuszürke arcán már lazulnak a markáns vonalak. Hajóskapitány volt. A hajón szerezte a víziszonyt. Aminek nincs rum szaga, azt nem birja lenyelni. Még a vodkát sem issza meg, mert a neve a vízre emlékezteti. Gondolta, otthagyja a hajót, és ha nem látja többé a sok vizet, talán leszokik az ivásról. Nem szokott le. Megnősült azzal, hogy majd az asszony, család kedvéért ott tudja hagyni a „vörösbarna kedvest", a rumot. Nem tudta. Most idejár. A kilencedik „vadászatig" betartatta az előírásokat, nem ivott. Akkor egy még régibb „szaktekintély" rábeszélte: — Ne törődj, testvér, sose a doktorral, mert az csak azért beszél, mert azért kapja a fizetést. Nyugodtan ihatsz tovább is, mert ha nem akar lesülni a tudományával, úgyis egyenesbe hoz. — Az asszonyka kétségbeesett, mert az orvos szerint már csak az intézeti kezelés segíthet, férje pedig hallani sem akar a „bolondokházáról". Sikerül neki meggyőzni a férjét, vagy kár volt a „kapitánynak" megnősülni ? A vasgyúró. Fanyüvőnek is elmehetne, olyan hatalmas karja, mellkasa, lába van. Az arca majd kicsattan. Ő a legboldogabb. Ö jött vissza legmélyebbről. Földműves, fuvaros, mikor mi. Van egy kis földje, egy kis szőlője. Terem annyi bora, hogy egész évben kitart. Gyermekkorától bort reggelizik, azzal fejezi be az ebédet és persze a vacsorát is. Illetve így volt ez ezelőtt. A télen fuvarból jött haza egy barátjával, aki a kocsma előtt megállította: „Gyerünk be egy kis melegítőre, eleget kifagytunk az erdőn." — Bementek, fölhajtottak egy deci rumot, rá egy korsó sört és mentek tovább, haza. Éjjel aztán a család borzalmas üvöltésre ébredt. Rémséges szörnyek kapaszkodtak belé. Kígyók, békák, hatalmas pókok másztak felé, ördögök cikáztak körülötte vigyorgó vörös pofával. A mentőkocsival kiérkezett orvos rögtön megállapította — delirium tremens! Behozták ide a kórházba. „Hálós ágyat" kapott. Két napig tartott a roham. Van aki egy hétig is küzd a képzeletszülte szörnyekkel. A roham után még két hétig maradt az intézetben, utána ő is idejárt a tanácsadóba. Itt megtanították rá, mi az a halátfélelem. Elég egy pohár sör és jön a halál. Azóta nem iszik. Most bejött, mert néha még szaggatást érez az inaiban, furcsa bizsergést a böre alatt, nem tudja, minek a jele. A tanács: csak kitartani! Három évtizedig itatta át a húsát, vérét, idegeit a szesszel — a tisztulás is eltart egy ideig. Lám, milyen ártatlanul kezdődik. Egy-két pohárka borral. Egy rummal és „egy pikoló világossal". Aztán esetleg rámegy az egész kereset. Igaz, van akinek nem kerül semmibe. Saját maga főzi saját cefréjéből — lavór alatt. Igen, és saját maga juttatja magát abba a házba, ahol sok a király, elnök, megváltó, de kevés a józaneszű ember. Ezért nem segítene az sem, ha az állam, a szeszmonopólium tulajdonosa, beszüntetné az italok gyártását és árusítását. Minden fazekat és tninden lavórt nem lehet „leplombáitatni". Az igaz, legalább csökkenteni kellene a szesztenger áradását. Az állam a tavalyi kormányhatározat értelmében fogja is a gyártást csökkenteni. Mostanában jelent meg az a rendelet is, hogy csak a csemegeüzletek kirakatába lehet italt kirakni. Szeszfogyasztást plakáttal és más módon nem szabad többé reklámozni. Ezzel szemben fokozni kell a szesznélküli italok propagálását. Ez mind szép és hasmos — csak kevés! A legkevesebb szeszt Izlandon fogyasztják. Szeszgyártás egyáltalán nincs. Elárusítás is csak a fővárosban és ott is milyen szesz: két fokos sör leginkább. Igen ám, de ott a világ szégyene a részeg ember. Nálunk meg — „az az igazi ember, aki a legtöbbet megissza". És itt vagyunk a menekedés forrásánál. Olyan fiatalságot kell felnevelnünk, aki előtt szégyen a részegség. Egy csehországi üvegkiállításon láttam Anglia részére készített viszkis poharakat. A poharakon egymás fölött három jel: a legalsónál egy papagáj figyelmeztet arra, hogy aki iszik, az sokat beszél. A másiknál egy majom, ehhez nem kell magyarázat. A harmadiknál egy disznó. Ez is nyilvánvaló. Egész pohárral inni azzal a veszéllyel jár, hogy az ember leissza magát és olyan lesz, mint a disznó. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem rendeltek maguknak az angolok kétharmadával kisebb poharakat. A megrovátkált pohár nem segft. Rendezzünk be gyáraink mellett olyan kultúrklubokat, ahová a fiatalság szívesen jár. Legyen ott vidámság, tánc, zene, vers és mese — de ne legyen egy csepp szesz se! Legyen ott idősebbek részére biliárd és sakkszoba. Láttam én már biliárdosokat, akik egy po-' hár sör nélkül végigharcolták a dákokkal az estét. A táncosok részére sem a bor, a pálinka a fontos, — hanem a jó zene és a jól táncoló, jóképű partner. Törődjünk azzal, hogy filmszínházaink szép és érdekes filmeket vetítsenek és színházaink vonzó darabokat tűzzenek műsorra. Könyvtárainkban legyen kevesebb az olyan könyv, amelyiket éveken keresztül senki sem vesz ki, és sokkal több az olyan, amelyikben a szépségen és tudományon kívül egy kis izgalom is van, érdekesség, ami vonz, leköt. Minden olvasóval, minden színház-, mozi- és hangversenylátogatóval kevesebb a szeszfogyasztó. Mert hiszen a jó borból egy pohárral nem árt meg senkinek, de ahhoz, hogy valaki az egy pohárnál meg tudjon állni, akaraterő kell és éppen erre nevel a komoly irodalom, az igazi színművészet és a nagyszerű H'lnalkotások meg a zene, a sport. Mert az ember iszákosnak nem születik — azzá úgy lesz. Csúzi Cs. Ferenc