A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-27 / 4. szám

MACS 7(fr.ULF •• — Gondold meg Dömény, egészséges vagy, ne erőszakold a halált! Lovász Póli újságolása, búcsújárók jövőmenő kopogása zúg, dagad a Bohos lelkében. Összemarakodásuk, botrányos összecsapásuk óta a sövényen átbillenő tekintetek, mint a vasvillák ölnek, szúrnak. Két évtized nem nyitotta békességre a szívet, a borzalmas világégés sem hozta közelebb őket. A nagyobb Bohos gyereket gránát ölte. MellbetaszI-tó szomorúsággal a tuskón sírta végig a napot Könnye nem volt, de az az égető, a szenvedtetó, könny nélkül sírni. S közben-közben csúszott át a tekintet a sövényen, s ha véletlenül egymásba kapaszkodott a pillantásuk, a Döményé csak olyan merev volt, megvető volt, szigorú volt, mint máskor. Volt már úgy is, hogy a kocsmában gondűző ital folyt az asztalon, s ők hörpintgettek. De nem vettek tudomást egymásról. Ha valaki közvetítőnek ajánlkozott, borgőzös fővel eltávozott az egyik. Ballag Bohos és az emlék buggyan belőle. Végtelen táblák, krumpli-kukorica földek között halad. Gondolattermó, egy más világ képét feledtető a táj nyugodt pillanatbap. A Döménnyel való évődés azonban egy csapáson tartja. Erőltetné, gyújtaná lángra harag-tüzét, de a tüskék akarva, akaratlanul hullnak ki beíőle. Emlékei, gyűlölködésre szolgáló képei olyanok, mint a magas csúcson bámészkodó emberé. Látja a terepből emelkedő tárgyakat, de elmosódottan, vizes üvegen keresztül. És a visszapillantást egyszer sem borongja be hevület. Tán a szánakozás teszi, a haláltusa, vagy Csákó keménysége, hogy békülsz, vagy lemondsz Délutánba hajlik a nap, a fény zuhog, zuhog a falura. Uzsonnaidő, délutánt felező a pillanat. Bohos húzza a lábát végig a portán. Felesége kövéren, hájeresztőn az ajtóba áll hallván a csoszogást. De az ember gondlehúzott fővel lépeget el mellette. Beles az ólba, a hombárba és a tuskóra ül. Az aszszony nézi egy darabig szokatlan állapotát, aztán úgy teszen, hogy apró galyakat szedeget s hajlongva kérdi: — Hát téged mi féreg rág? — Gondolkozok. — Akkor mért vagy olyan elesett ? — Nem nevethetek, ha gondolkozok. Egyebet nem is mond az ember. Magába száll olyanformán, hogy az egyik szemét a Dömény udvaron pihenteti. Mert tegnap, tegnapelőtt még gyakran nyikordult az ajtó. Az asszonyok párosával fordultak ki az öregtől. Bent könnyeztek, szánakoztak, kint meg összehajoltak, hogy nincs már esze. S a búcsújárásnak is vége lett. Nem jönnek többé, mert két nyelves siránkozó boszorkány annyira felháborította Döményt a százszor elmondott „gondold meg"-vel, hogy harsányan kiáltott rájuk: — Ki innen! És aki beteszi a lábát, fejszével vágom agyon. Nézcb csak! Tisztességesen még meghalni se hagyják az embert. Az öreg a két nyelves aszszonyra hurrogott ezenmőd, s a sző kéretlenül kapaszkodott a Bohos fejébe, ÉS mint a belső láztól, rázkódni kellett tőle. Mert a haragosok ilyenformán társalognak. Mást vágnak meg szóval és ők maguk veszik fel. A tuskőn ülve a fénylő csillogó reményt árnyékkal borltja a tudat: Dömény már nem jön a sövényhez békülésre. Neki kell mozdulni, általlépni a sövényen, ha nem akarja, hogy élete végéig egy kényszerű halál kínozza a lelkiismeretét. Mert neki jó. De a halállal tusakodónak annál rosszabb. Mondhatná nem állt az útjába. Azt azonban nem mondhatja, hogy valamikor is hívta. Kérte Csákó, kérték mások, ő soha... A kertek alól halkan, észrevétlen mocorog az este. A madarak csapatostól érkeznek a tarlóról, ülnek meg az ereszen. Égig érő csendben mozdul Bohos az istállóba. Itat, beköt, ö maga is mosakodik. Tisztán napbarnätottan dől a nyárúkonyha falához. Szeme a ki s be guruló asszonyon, aki megterített már és az urát vacsorához hívja. Bohos azonban támogatja tovább a vályogfalat és küzd az érzéseivel. Valami fogja, valami fojtogatja, sötéten néz a földre s hogy szorultságáből megkönnyebüljön, int. — Neki vigyél előbb. Aztán következzek én. Az asszony fogódzkodik az ajtóba, mert kiszalad belőle minden erő, le akar esni, űgy forgatja magában a parancsolatot, hogy hátha csaléteknek szánták. Ahogyan ismeri az embert, vadul megcibálná, elpáholná, amennyi a harag a mellében, ha a biztatás mögött ugratás feszülne. A ráfogás, a Döménnyel való gyanúsítás is vihart korbácsol benne. — Estének évadján? — teszi ártatlan. — Estének évadján. No, ne bámészkodj, ugorj! Bohosné reszket az örömt'ől. Tányérra rak a krumplipaprikásból, kanalat helyez mellé és egy bögre tej csúsztatóval viszi Döménynek. Húsz éve nem nyitott rá egyszer sem, húsz éve nem szólította: félve, rosszat, kellemetlent sejtető érzésektől megszállottan közeledik. A pitarban gyufát keres, lerakodik. A motozás bentről rekedt, félemlítő hangot csikar, mintha túlvilágról jönne: — Ki az? » Sercen a gyufa, lobban a láng s a lámpával s az asszonnyal fény terül a konyhába. Homályban, ráismerön áll az asszony, s mintha nem is lenne ereje mondani. — Én vagyok. — Te ? Oszt mtajk gyöuél t — csillan fel az öreg szeme. — Krumplipaprikást hoztam. Szereti, ne tagadja. Gyúl a nyál a három napja éhező szájába. Izek, szagok kavarognak benne. . — Szeretem. Szeretem bizony. — Egye rntg akkor. Az öreg felkönyököl és könynye csorog befelé. — Várj csak. Hogy gyöttél1 Hogy mertél? Nincs itthon az urad? — Egyen! — Add hát, ha hoztad. Az asszony adja a paprikást, a tejet is a kezeügyébe helyezi és nem veszi észre, hogy megnedvesedik a kezefeje. Sírásba csuklón mondja. — Itthon van az. ö küldött. Hogy addig nem eszik. Terül a csend, eszik az öreg és se lát, se hall. Csusszan a falat, s az mond el, az rendez el mindent. Kanalaz szinte falja a krumplipaprikást, azt hiteti el vele, nem a közeledő, nem a haragot felbontó szó, hogy ami történt közöttük, semmi se volt, más a szomszéd, más Bohos, s nekik úgy kell találkozniok, mintha először látnák egymást, mindent felejtve, temetve. Néz fel, mondaná a száját törölgetve az asszonynak is, mi jár az eszében, de az már nincs ben, kisurrant zajtalan. Sietett az asszony, várta nagy türelmetlen Bohos, nem ült vacsorához. Ment hátra a tőkére ülni és arra gondolt, amire falatozás közben Dömény. Sokáig nem tért nyugovóra. Vért. Feszengve várt. Számltőan. S amire a nagy izgalom odakövezte, éjféltájt megjelent az udvaron. Dömény volt. Esőköpenyben húzódott az istállóba. Megnézni a csikkadt lovakat. Meg kiállni a szabad ég alá s nézni a hegy lábánál gyülekező felhőrongyokat. Arcát, szemét csipegető viharszelét érzi és mert a villám gyakran csíkokat hasit, rávetődik fénye & falura és a tuskőn ülő Bohosra is. — Eső lesz — ereszti csendesen a sövényen által Dömény, de űgy, hogy megijed a hangjától. — Az lesz, eső, — dobja vissza Bohos. És jönnek ólomlábakon a sövényig, torkukban, agyukban, szivükben feszülő izgalommal. Többet nem szőlnak, nézik, szemelgetik egymást, mert régen, nagyon régen volt, amikor így állottak közel egymáshoz békességben a sövény mellett.