A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-27 / 4. szám

аз. krumpliért, de Domeny feltartóztatja őket. — Magam vagyok. Délben a csordát nem hagyhatom. — Bojtára lesz. Mink elintéztük azt is, — mondja Csákó és a lovakra szól. •A lovak hevertek, pihentek, s galopba kapnak, és elporoznak. Dömény bámul a szekér után, míg csak el nem vész a völgyben. Aztán hátára fűzi a botot és terel a rét közepébe. Komótosan, bágyadtan ballagcsál, minden lépésre megpihen, gondjaiba merül, s arra ocsúdik, rezzen, hogy a kutya mérgesen csahol. Morog, vinnyog, vakkant, de sohasem az állatokra vicsorít. Az ember megnézi, ki közelít. Ki az, aki őt keresi? Ki más, a beigért bojtár, a cigánygyerek. Mered rá, mintha a füni a föld alól bújna és a kutyára cserdít. — Kuss te ... Hallgatsz-e már? A kutya nyöszörögve kussol, teszi az engedelmet, két mellső lábára szorítja a fejét. És pillog az ismerkedőkre. Mert a cigány fiú körtét emel ki a kebeléből és az öregnek adja. Bő az ing, mindig fér bele gyümölcs. Csevegésbe csomagolja a körtét, és belefelejtkezetten mondja, hogy a szőlőben dinynye van, a bokrokon dézsanagyságú dinnyék, ha kívánja, ha étvágya van rá, este elveszen egy-kettőt. Fesztelen kedvvel cseveg a fiú, hiszen a napok, órák, per-Nem szólnak, megjegyzést sem tesznek, ennyi elég a felengedéshez. De ha meggondolnák még, sötét van, vattafülü éjszaka, azt se hallaná senki! • * * A falut félkaréjban ölelő nagyréten alig van fű. A legelőn még annyi sincs. A csorda a réten jár. A töltés szélén kezd legeltetni a pásztor, délben a kopár rét közepén deleltet s estig a fákkal, bokrokkal benőtt folyó partjáig is elmegy. Reggel van megint. A hajnali köd még a réten.Nem teríti be egyenletesen, csomósán ül le, mintha láthatatlan tenyér öszszemarkolta volna és dobálná széjjel. A tehenek a töltés jobb oldalán legelnek, s a ködburokból csak nagy néha bújik ki egy-egy borjú. A rét. mintha az ég földi mása lenne, köd felett és köd alatt roppant kékség, és a napsugarak lődözik egyre a gomolyagokat. A csorda legel. Kolomp, csengő hangját nyeli a mindenség. Ritkán látni a pásztort. Takarja, lepi a köd, körülcsavarja, puhán betemeti. S ha olykor alakja levetkőzi a ködköpenyt, a barázdás arc, a szélfatermet Döményre ismertet. Görcsös pásztorbotra nehezedik a feje, lábánál gubancos szőrű kutya. Lopva pislog az ebre, s az vissza rá, ismerkedés, barátkozás, mind a ketten újak, idegenek. Persze némelyik bikaborjú rakoncátlan, beletúrja orrát az időbe, és nekibátorodva indul a világnak, ki tudja meddig mennek, hol állnak meg ? A Dömény szeme észreveszi az eliramodni készülő mozdulatot és botjával szúr utána, a kutyának húzva meg a zsinórt. — No csak. Erigy csak! Aztán fáradtan emeli kezét a fejéhez, mert ami a napokban történt vele, az már tán el sem ér az emberi értelem határáig. Néhány napig az ágyon feküdt, meg akart halni éhhalállal, összeszorított állkapoccsal, •mindenkitől elhagyottan. De nem ereszkedhetett le az örök mélységekbe, vénasszonyok .nyitogatták rá az ajtót, szóltak, beszéltek vele. S az egyik késő esti órán... Bohosné jön be hozzá, egy korán letűnt ifjúság levegőjével. Krumplipaprikással, engesztelő akarattal, emberséggel jön. Nem tud fagyos maradni. Nem bír ellentállni. Ételszag, s az asszony meleg pillantása ... A beszélő tekintet... Mit is olvasott ki belőle? Fiatalok voltunk, pajzánok, vérmesek, egy kívánatos lépés, vigyázatlan egymásraborulás és a mély szakadék, amelyet soha nem lehetett béküléssel betemetni. De azóta lépett az idő. öregedtünk. A haj őszbe csavarodott, a szem ráncokba bújt, a szív csendesen, nyugodtan dobog. Bocsássuk meg a megbocsáthatőt, ő kopogott, ő nyitott rá krumplipaprikással, ura parancsolatával,.. Dömény szorítja ,az állát a botra, s minden homályos, széjjelfolyő körülötte. Beszélgetés, hallgatás, éjjeli percek haláltusája futkározik ereiben, s ül kí könnyeseppekben a szeme pillájára, s ha a kutya csahol, nyomban elröpfti a gondolatot, és tegnapi mélységekből ide emelkedik a rétre. Kajla kalapban, esőköpenyben legeltet feltarisznyázottan. A faluszéli házakon mereng. Mert bent ismét mozdul az élet. Ropog a kútostor, zörög a szekér, az úton csoszognak, kopognak. Ugyanazok az arcok, ugyanazok az emberek tűnnek fel, s merülnek el. A falu ölelő karjaibői lovasszekér ugrik ki. Galopban ügetnek a lovak, a szekér ide-oda í j' jc- : v u J J/ J/тлг latol, ёз -.2 ütőkén Csákó és Bchos ringatózik. A csorda mellett hajtanak el, Döményhez érve lassítanak. Az ember rájuk emeli tekintetét, közelebb ballag a szekérhez, és szívszorítón mondja: — Vilma, Laci, drága lovaim. Belekapaszkodik a nyergesbe, aztán orrlikait fúrja a mellébe és engedi simogatni a sörényét. Mint édestestvérek, évtized összeszoktatta bajtársak kedveskednek egymásnak, szeretkeznek. Dömény markol a 16 sörényébe, öleli a nyakát és könnytől nedves szemét Csákóra emeli. — Ügyelj rá. Vigyázz rá! Az ostort nem szereti! Elég, ha szólítod! — Ne féljen attól, mintha a gazdája járna vele! Aztán mind a hárman a rétre, a legelőn kolompoló csordára néznek. A kutya őrt áll. Farkán ül és a tehenekre figyel. Dömény meg a sánc partjára húzódik és sejtelmesen, tudnivágyón les Csákóra, akinek dagad a melle, ki akar büjni az ingéből, valami nagyot, szépet szeretne mondani, az emberséggel járő olyasmit, hogy így jő, Így rendjén, hogy velünk van. De nem tudja mondani, érzi nem ez kell, más kell. Fogja hát a gyeplőt és indulás előtt ereszkedik a hangja. — Aztán ugorjon be hozzám ebédelni, az asszonnyal megbeszéltem! a felejtett száz koronán, talán másutt. A nap kapaszkodik a delelőre és ők nem beszélnek. A cigánygyerek is abbahagyta, mert az öregre pislantván észrevette, hogy a komorság a fagyos szótlanság mezején tanyáz. Lépegetnek a csordával, uszítgatják az ebet, a lemaradozó ökörborjúkra, de a szóváltást kerülik. Csak a déli harangszó, a mezőt tágító zúgás hozza közelebb őket. Egybefogják az állatokat, deleltetnek ... Dömény nem hasal le, a gyereknek int, álljon elébe. Tenyerébe simítja a barnára sült arcocskát, és jóságosan néz a szemébe. — Te itt maradsz. Én ebédelni menek. — Menjen! — Aztán ha visszajövök, beszélünk arról a száz koronáról! — Régen vót, — kapcsol a gyerek esze. — Mondtam, hogy megadom. Nem emlékszel ? , A gyerek tagadólag rázza a fejét, s a szive gyorsabban ver. Puhán simul tekintete a távozó Döményre, jóságosan, szeretettel és levackolván a rétre, megfejthetetlen titokként áll előtte, miért hallgatott az öreg konokul délig, miért nem volt szava? Mert megfejteni nenx tudja, hátára dől s a napsugarak mellén, lábán táncolnak, bolondoznak. Egyébként nagy, mindent beborító kékség a réten, s a csorda dedel, delel... Vége Dömény se igent, se nemet nem mond. A földre néz, feszélyezetten, zavartan, és a nem is régi kitessékelés, a Csákó-gyülölet ugrik emlékezetébe. Mi az, ami elsorvaszt haragot, gyűlöletet, ez jár az eszében. Ali és . néz maga elé, és a parazsat lánggá éleszti Bohos. — Este meg az én asszonyom visz át valamit! Ezzel indulnának ki a határcek nemcsak hegyeket koptatnak, az emlékekből is törölnek. Nincs már eszében a nyár,, a hordás, felejtette a száz koronát is, amely akkor könnyel maszatolta be az arcát. Beszél, csínyekről számol be, s az öreg búsan hallgatja. Hull rá a szó, s nincs ellenvetése. A gyerekre hallgat, őrá sandít, de egy szavát sem érti. Máshol az esze, máshol-« gondolata, talár, адоп