A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-27 / 4. szám

E. Wagner Egy ógörög mondás szerint a legjobb asszony az, akiről a legkevesebbet beszélnek. Nem állt ez azonban Xanthippére, Draktilosz trapezunti pénzkölcsönző gyámleányára, akinek neve — mint a házsártosság megszemélyesítőé — átment a történelembe, általános fogalommá vált: az olyan asszony fogalmává, aki zsémbes okvetlenkedésével minden derék férjnek pokollá kell, hogy tegye az életét. A valóságban Xanthippe csak egy szolid háziasszony volt, egy álmok lovagjának gondos felesége. Szókratész igen művelt ember volt, korának legnagyobb filozófusa. Férjhezmenés után epekedő leányzók számára az effajta, világtői elrugaszkodott, a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival mit sem törődő férfiak fölöttébb alkalmas objektumok: kényelmes mellettük az asszony élete, minthogy soha még csak eszükbe sem jut, hogy a fazékba belenézzenek vagy hogy hébe-korba a háztartási kiadásokat ellenőrizzék; magának a házasságkötésnek is csupán passzív alanyai, nem nősülnek, hanem megnősltik őket. Alighanem így okoskodott a nem éppenséggel csinos, de jól nevelt Xanthippe is, amikor a város-és országszerte hanyag, lompos agglegényként ismert Szókratészt szemelte ki férjének. Biztos azonban, hogy a derék Xanthippe csak később, a menyegző után ébredt tudatára annak, mekkora terhet vett a minden anyagi iránt oly érzéketlen, nemtörődöm Szokratészszel a nyakába. Férje semmiképp sem illett bele az ő gondolatvilágába: távol állt a külső jelenségek világától, nem vette azokat semmibe, mintha nem is léteztek volna számára; örökké csak elvont eszmékkel, kategóriákkal, megközelíthetetlen tételekkel foglalkozott. Ha nem húztak rá frissen vasalt tiszta inget, viselte a régit, amíg csak szét nem mállott a piszoktól. Egyébként se volt a tisztaság mintaképe. A pipáját, példának okáért, előszeretettel a terített asztalra verte ki, a cigarettahamut következetesen a padlóra szórta, az utca sarát fontszámra hordta be a szobába. Hozzá még ritka esetnek is számított, hogy egyedül jött haza. Színészeknek, flótásoknak meg az élet egyéb kötéltáncosainak egész uszályát vonszolta mindig maga után. Hajnalhasadásig folytak a véget nem érő, többnyire sikamlós eszmecserék és viták, arról, van-e az embernek lelke, megfelel-e a női test a geometria törvényeinek, megtanulhatő-e az erény, léteznek-e egyáltalán meghatározott értékek, vagy nem puszta dialektika-e minden. Közben meg szállt a danaszó, gúnydalokat énekeltek mindenre, ami görög embernek ősidők óta szent és sérthetetlen volt, még az érintetlen hlmenről is elfújtak néha egy lenjjemezü kis sanzont. Nappal aztán aludt a nagybecsű Szókratész, mígcsak a hasára nem sütött a déli nap. Hagymás ürühús adagját Xanthippének oda kellett tálalnia az ágyához, anélkül, hogy férjeura valaha is elgondolkozott volna fölötte, hogyan, miből tudja ezt az asszony nap nap után újra meg újra előteremteni. Dolgozni ugyanis Szókratész nem járt soha; a pénzkeresés ismeretlen, idegen fogalom volt számára, pedig nem egy jó állást, akár egy tucatot Is kaphatott volna mint tanfelügyelő vagy tanügyi tanácsos. De hát ez is egyike volt az ő fura elveinek: „Gazdag csak kétféle mődon lehet az ember — vagy sok pénze van, vagy nincsenek igényei." S mivel neki az jon ... Ebédlő, úriszoba, zongora... mind részletfizetésre; a pénzt a szájától vonja meg az ember. És ha mindezt már lefizette, gimnáziumba adja a gyereket, háztartási iskolába a leánykát. Közben persze gürcöl, látástól vakulásig, mos és vasal, takarít, tisztogat, gondozza az előkertet a a tizenkét olajfával, régi holmit újjá alakit... titokban meg kuporgatja a garasokat— a gyerekek számára. Hogy aztán egy ilyen gondos, dolgos, istenigazában derék háziasszony olykor nem képes uralkodni túlfeszített idegein és pattogva zsörtölődik, néha talán többet is a kelleténél — ki vehetné ezt a szegény Xanthippétől zokon?! Ezt csakis Szókratész úr tehette, aki agoráról agorára futkosva, serény nejének az immár megszerzett javak együtttartásán alapuló világszemléletét bizonyító anyagként használta fel és cinikusan kispolgárinak bélyegerte. Hiába igyekezett a hűséges Xanthippe, hogy elvakult urát szofizmusának legalább végső következményeitől megóvja: rögeszméjében, hogy még a tagadást is tagadja, Szókratész egyenest hazaáruló üzelmekre ragadtatta magát az athéni kalmárállam szilárd alapjai ellen — mígnem végül is kezébe nyomták a bürökpohorat. Xanthippe azonban, az odaadó feleség, kitartott mellette mindvégig. A börtönben is mosta s foltozta egyetlen ingét, fésülte a szakállát, nyírta a haját, ö volt előbbiből vajmi kevese volt, az utóbbit vá- az, aki a borzalom zárkájában meghitt, lasztotta. Hiszen, úgymond, az isteneknek háziasszonyi mosolyával megédesítette a sincsenek igényei. Ezért tehát a tanltvá- méregpohár szörnyű tartalmát, mintha nyaitől, Piátótól, Ariszthenésztől, a kutyái- csak kedvenc étele lett volna: bableves kodás, vagyis a cinizmus későbbi feltalá- olajjal és rozmaringgal, ö zárta le a szelőjátől, meg Arisztipposztól és Euklidésztől meit is, utolsó két drachmájával, amirv — ki is tudná felsorolni mindazt a sok tulajdonképp egy pár szandált akart mahangzatos nevet — nem is fogadott el tan- gának venni agyonrepedezett, sebhelyes, dijat. Hoztak neki néhány fügét, és ezzel meztelen lábaira. Neki, a nagy dolgokban ő — ha már egyszer ilyen igénytelen volt oly tudatlan, egyszerű háziasszonynak, — beérte. S ha tanítványai vagy barátai sejtelme se volt a demokratikus eszmék kíséretében néhanapján végigsétált Athén és elvek ez előharcosának nagyságáról — egyik-másik nagyobb áruházán, nem egy- csak szolgálta őt, hűségesen, egy életen szer megtörtént, hogy csodálkozva fordult át, levette válláról a mindennapi élet kihozzájuk: „Istenem, mennyi mindenféle csinyes gondjait, eltakarított az útjából dolog van a világon, amire nekem semmi minden apró kövecskét, maga is kicsi maszükségem sincs!" Ekként tudott Szókra- radt, elcsenevészedett, hogy б nagy lehestész a szükségből erényt csinálni. sen. (Várakozó Ottó rajza) Nem így azonban Xanthippe. Az б jelszava más volt: „Minél nagyobb az Ínség, annál inkább serénykedj!" Takarékosság, gazdaságosság, szorgalom, törekvés — így szólt a háziáldás nevelőszüleinél. „Szorgalom gazdaság, henyélés szegénység!" Az embernek törekednie kell, igyekeznie, hogy vigye valamire; drachmát drachmára rakosgatni, míg végül — „My home is my castle!" — kertes kis családi házra is futja, hogy aztán tovább takarékoskod-Szokratész, mielőtt — fenékig ürítve a méregpoharat — távozott volna az élők sorából, a hagyományokhoz híven egy kakast áldozott Aszklepiosz istennek, ugyancsak nem is sejtve, hogy az asszony az oldalán egész életét áldozta fel érette. S hogy a tragikum végképp beteljesedjen, éppen ez az asszony maradt meg mint „egy Xanthippe" az utókor emlékezetében. Fordította: Szoldin Alfréd