A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-30 / 26. szám

GOMBOBKE CWM Poroszkálva lépegetett. Néha megállt. Nyúlánk, atlétatermetű férfi volt, felesége a válláig ért. Egyik kezével az asszonyba karolt. szabad balkezével dús fekete haját simogatta, amelyet összeborzolt az enyhe délelőtti szél. Szép, álmodozó szemeivel a messzeségbe bámult és túlemelte tekintetét leányain, akik előtte botorkáltak. Az asszony szeretett volna a férfi nézésébe látni, szelíden figyelte a férjét, úgy látszott, nagyon szeretik egymást. Gömböcke, a nagyobbik lány, valami pléhdarabbal kaparta a falat, ilyenkor egész testével nekidőlt a falnak, új világoskék télikabátját belepte a lehulló vakolat, mintha tetőtől talpig behamvazták volna. — Péterfi — hangzott végig a hosszú folyosón a hívás, erre megfordult és gyors léptekkel az ajtó felé sietett, de amikor a terembe akart lépni, egy őszhajú, szikár férfi visszatartotta. — Előbb a gyereket kérem — rendelkezett határozott hangon — később majd maguk is bejöhetnek — tette még hozzá és összevonta bozontos szemöldökét. Az asszony is belesett a kitárult ajtórésen, dermedten nézte a sovány öregembert, valami — Hát téged? — fordult Cső-' pike felé. Csöpike hülyén vigyorgott, aztán valahogy az orrán keresztül nyafogva megszólalt. — Nem ls csúnya név — nyugtázta kedvesen az osztálytanítónő és hány éves vagy, Senki kisasszony? — Hetven — vigyorgott rá Csöpike. — No, anpyi talán mégse — ezt az igazgató mondta. — Gömböcke — mondta halkan, melegen az asszony — bepiszkítod a kabátodat. — Hagyjad — szólt reá a férje és mentek tovább szótlanul. Lábuk előtt fénysávokat táncoltatott a novemberi nap, s a hűvös levegőben szinte bújócskát játszott a meleg, ahogy váratlanul, pajkosan néha az arcukra csókolt. A járókelők utánuk fordultak, az asszony ilyenkor akaratlanul is erősebben kapaszkodott a férjébe, de az nem nézett semerre, efőremeredt arccal ment egyenesen. Mellette' az emberek és a házak elsuhantak, s csak valahonnan nagyon meszsziről színes fénysávokká kúszálődva tévedtek szemeszögletébe a képek. Egy nagy szürke épület előtt megálltak. A férfi előresietett és kinyitotta a kaput. — Ez az iskola — fordult a lányaihoz — gyertek, drágáim, kapaszkodjatok belém, most lépcsőn kell felmenni — de Gömböcke és Csöpike meg sem mozdult. — Gyertek, tündérbogaraim — nógatta őket az anyjuk és megpróbálta Csöpikét maga után húzni. A férfi Gömböckét vonszolta, aki megfeszített testtel, félig guggolva hagyta, hogy cipeljék. Végre felértek az emeletre. Ott már többen várakoztak, szülők, gyerekek vegyesen. A férfi a folyosó végére ráncigálta Gömböckét, egy ablakmélyedésnél megállt, kifújta magát, aztán hátatforditott a többi szülőnek és gyermeknek és lebámult a nyüzsgő utcára, ahol autóbuszok és villamosok szaladgáltak. Csendesen számolta magában, hány fut el előtte, amíg rájuk kerül a sor. vigasztaló szót vagy mosolyt sóvárgott volna, de annak arcizma se rezdült, amíg a gyerekeket terelte befelé, s amikor már bent voltak, villámgyors mozdulattal becsukta Gömböcke és Csöpike után az ajtót. Bent a teremben a dobogón négyen ültek. Egy idősebb aszszony, az osztálytanítónő, egy szemüveges, kiálló pofacsontú férfi, az orvos, a szikár öregember, az iskola igazgatója, meg egy vékonydongájú, alacsony tanácstag a nemzeti bizottságból. Gömböcke a dobogó elé csoszogott és a nyálát csorgatta. Csöpike az ajtónál maradt, s vinnyogó hangot hallatott, akár a kis macskák, ha a farkukra lépnek. — Hogy hívnak? — kérdezte a tanítónő Gömböckétöl. Gömböcke nem felelt. — Hetven — nyerítette Csöpike makacsan. Gömböcke most se szólt. Húsos állán csorgott a nyála, végig a ruháján, le a palóra, azt figyelte. Néha megpróbálta előrelendíteni oszlop-lábait, hogy a nyálába rúgjon, ha sikerült, összehunyorította a szemeit, s valami bizonytalan grimasz rándult végig előrelőgó vastag ajkain. — Te nem szoktál beszélni? Mesélj már te is valamit! — unszolta Gömböckét a tanácstag. Gömböcke rá se nézett. Az igazgató most színes képet emelt le a falról, különféle ábrák voltak rárajzolva, az egyikre, amely bérházat ábrázolt, rámutatott: — Ez mi? — kérdezte Gömböckét. t Gömböcke átnézett a kép fölött, összecsücsörítette a száját, aztán kicsit előrehajolt és az igazgató arcába böfögött. — Béka, béka! — visongott Csöpike és a fülét rángatta rövid ujjaival. — Nem béka — oktatta Szelíden a tanítónő — ez ház, hiszen te is tudod Csöpike. — Béka — toporzékolt a .kisebbik lány és sértődötten felhúzta a vállát. Kint a folyosón az asszony idegesen igazgatta a kalapját. Bájos arcán félelem és aggodalom tükröződött. — Jaj, csak már vége lenne — lehelte a férfi felé. — Mindjárt vége lesz — dünnyögte a férfi és cigarettára gyújtott. De félórába is beletelt, míg újra kinyílt az ajtó. Akkor bementek mind a ketten. Alltak a dobogó előtt, férfi egyik kezével a felesége kezét szorongatta. A tanácstag egy hosszú íven keresgélt, hol a bejegyzésekre, hol a házaspárra nézett, közben a fejével is bólogatott, mintha helyeselné, amit látott. Gömböcke a padsorok végén üldögélt, egy tizennyolc-húszéves nagy kamasz mellett, aki csörgőkkel játszott s néha nagyokat csettintett a nyelvével. Ilyenkor Csöpike, aki . előttük térdelt a földön, röfögő hangokat hallatott. Különben üres volt a terem, a többi gyerekeket már hazavitték a szülők. A felvételi vizsga befejeződött. — Foglalkozása? — kérdezte a tanácstag. — Mérnök — hadarta gyorsan a férfi és zavartan elhallgatott. — Felesége háztartásbeli? — Zongoraművésznő — válaszolta csendesen és simogató szemmel nézett az asszonyra. — Hm — mormogta» a szikár igazgató — hát Csöpikét alighanem felvesszük, de Gömböckét igyekezzenek inkább Trencsénben elhelyezni. — Őh — sóhajtotta az aszszony és olyan fehér lett mint a fal. — A férfi, az igazgató tekintetét kereste, aztán a kövérkés tanítónőre nézett, aki a gallérjával játszott. — Próbálják meg — könyörgött az asszony — hiszen Gömböcke olyan kedves, jó gyermek. Még csak tizenhárom éves — suttogta — próbálják meg — ismételte alig hallhatóan és szemét elborították a könnyek. Az igazgató várta, hátha a tanácstag válaszol, de az a cigarettaszipkáját babrálta zavarában és mélyen lesütötte a szemét. Hogy a tanácstag nem szólt, az orvoshoz fordult. — ön mit javasol doktor úr? — Szó sem lehet róla — kezdte az orvos, de aztán tekintete találkozott az asszonyéval, hirtelen összerezzent, az 18