A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-16 / 24. szám

szomszédasszony, Julis néni csoszogott be. Nagy 'csértesséket lehelt maga előtt. Még nem tudta, ml történt. — Bolond... — kezdte a mondókáját. Péter felüvöltött. — Ki, ki mondta? Megragadta az öregaszszonyt. — Mondja meg, ki mondta? — Az istenért, mi bajod? — reszketett az asszony. — Ki mondta, hogy bolond vagyok? — Nem te, fiam, nem te, az egész világ. — Akkor én is! Ért? Mert én vagyok a világ! Én! Az anyja zokogva borult a halottra. — Meghalt mind a kettő... Julis néni felsikoltott. — Meghalt? Gsend. A macska leugrott a szekrény tetejéről az asztalra, felborította a vázát és kialudt a" gyertya. Péter szótlanul állt az ágy lábánál. Fejét előre nyújtotta, mintha a halált lesné. A két öregasszony természetes egyszerűséggel kezdte el a halott körül a teendőket. Meggyújtották újra a gyertyát s nem beszéltek, csak imádkoztak csendesen. Péter mégis hallotta olykor suttogó szavukat. Csak azt figyelte, róla beszélnek-e ? — Vizet hozz, — súgta Julis néni-Aztán levetkeztették a halottat. Anyja szemérmesen fordult el, mikor mosni kezdték a kihűlt testet. A test furcsán villogott a meleg vízben. A mellkas behorpadt, de így is magasan kiemelkedett a gyomor fölött. A lábak megnyúltak, a kezek még engedelmesen hajlottak arra; amerre kellett s minden mozdulatnál kinyílt és becsukódott a tenyér. Tiszta ruhával kötötték fel a halott állát, szemére pénzt tettek, de levették, mert előbb fel kellett öltöztetni. Végre ott pihent az öreg feketében, mintha templomba készülne. Csak a szemét nem nyitotta fel, mert újra viszszarakták rá a pénzdarabokat. — Milyen szép halott, — suttogta Julis néni —, mintha aludnék. — Mintha csak élne, — örült meg bánatában is az özvegy. — Él, — mondta Péter, mert neki is kellett valamit szólnia. Áz anya fia keblére borult s csak most tört fel belőle szabadon a zokogás. — Ki törődik majd velem? Miért kérdi ezt így az anyja? Hát ő! Vagy talán mégis igaz, hogy ő meg ...? Nem merte kimondani a szörnyű szót még gondolatban sem. Mert tudta. Tegnap mondták, hogy bolond. S tudja az anyja is. Julis néni is- Délre az egész falu erről beszél. Megtudja az apja is. Hisz a halottak mindent tudnak. Mi lesz? Mi lesz most vele ? Zsebébe nyúlt. Négyszögletes, lapos pléhdobozt húzott ki belőle. Halálcédula. Akkor kapta, mikor a frontra mentek. Benne kis szelet papír. Rajta a neve: Fodor Péter, 1920. III. 18. Születési hely, csapattest. Mi ez? Miért éppen most akadt a kezébe? S egyszerre megremegett. Az emlékek peregtek előtte. Donkanyar. Tél. Nem, nem, nem! Nem akarok ölni! Elég volt a vérből! Robbanás. Tábori kórház ... Fehérköpenyes katonaorvos ... Tompán hallja a szavait: légnyomás, öntudathasadás ... haza mehet. És hazahozták. Március volt, nem látott mást, csak rügyeket. Apja sípoló tüdővel feküdt a tiszta szobában. Megismerték és megsiratták egymást. A front nagyon messze jajgatott. Próbálta megtalálni önmagát. Elment az iskolába, ahol négy évig tanított. A gyerekek tisztelettel álltak fel, mikor belépett a terembe. Mária, a fiatal tanítónő, leültette az asztal mellé. Itt töltötte délelőttjeit. Sző nélkül. Délután dolgozott, szántott, vetett. Este a kocsmában üldögélt. Ivott s veszekedett mindenkivel. Igazat adtak neki. Még ellenségei is megértéssel mosolyogtak rá. S aztán, tegnap este ... Bál volt. Eddig katonaruhában járt, mint szabadságos beteg, most felvette régi parasztgúnyáját. így jött a mulatságba. Az öreg cigány csak neki akarta húzni. A kis tanítónő könnyezve ült mellette. — Bort! És folyt a bor. — Nótát! És sírt a nóta. Neki sírt. — Miért nem kötnek belém? A cigány húzta. Verejtékezve, viiaszarccal, mosolyogva. „Mikor engem besoroztak, virágzott az erdő ..." — Nem! S a húr elcsitult. A véres nótát felváltotta a szerelem. „Csak egy kislány van a világon..." — Nincs! — Péter! — sikoltott Mária. — Nincs! Tudjátok, mi van? Vér! Háború! Vigyázz! Tüzelj! Előre! Tűz!! Előre! Hurrá! A kocsmaablakok megremegtek. Felkapott egy borosüveget s a falhoz vágta. Aztán elesett s keservesen sírt a padlón. Valaki felkiáltott: — Megőrült! Nem érzett semmit. S most itt áll a halottas házban. Az apja nem mozdul. Halott. Ki ölte meg? A háború. A szekrényből elővette a pálinkás üveget, ivott. Ami megmaradt, kiöntötte a szoba földjére. — Igyál, föld. De ne vért! A két öregasszony reszketve nézte a megháborodott legényt. — Fiam! Péter leesett fejjel nézte a halottat. — Megnyugodhatsz apám. Győztél- Csak a halottak győztek, mert megtalálták a békét. Nincs roham és nincs támadás. És jajgatás sincsen. Egyszerre megszépült az arca. Reszketett. Mintha vízesés zúgott volna a fejében. Robbajjal futott ereiben a vér. Egyre tisztábbakká váltak gondolatai, úgy érezte, a szurkáló zsibbadtság járja át a testét s a kivilágosodott szobában megbékélten nézett rá az apja. Agyában szűnni kezdett a morajlás, lassan megnyílt a szája s mintha titkot mondana, vagy szerelmi vallomást, úgy suttogta: — Béke. Megtörölte izzadt homlokát, az anyjára nézett. Agyáról lehullott minden bilincs, átölelte zokogó édesanyját s csókolta, ahol érte. — Édesanyám! A falu fölött már sikongott a lélekharang. Halottat siratott, de örvendezett, mert Péter visszatért az életbe. Harmadnap rettegve látta mindenki, hogy a legény, aki nemrég még őrjöngött, most nyugodtan öleli magához síró anyját, s tegnap még barna, egy éjszaka leforgása alatt őszbeborult haján játékos-aranyosan csillant meg a napsugár. FARKAS JENŐ Andrássy Tibor rajzai