A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-02 / 22. szám

egy kis orosz vér csörge­dezik ereimben. S vesztére széles mosolyra húzta a szája szélét. Túlságosan kimutatta a foga fehérjét, ami meggondo­latlan léDés volt. Bekövetkezett, amitől, Osz­minov annyira, tartott. Nem Polja állhatatosságéban kételke­dett ö, hanem abban, fog-e tud­ni tovább hazudozni. Polja maga is rájött arra, hogy életével la­kolhatott volna hasonló meg­nyilatkozásokért, de egy kicsit megkönnyebbült a lelke. A bíró sokatmondóan kacsintott , Pol­jára és könyökével a térdére támaszkodva lógatni kezdte fe­jét. A tiszt arca most rendkívül gondterhelt kifejezést öltött. Az est folyamán szerezte első is­meretét szovjet emberekről, ezt pedig nem találta volna meg a hadvezérkar titkos körlevelei­ben. Polja köve sokkal többet ért hitvány anyagénál! Kittel, amióta a háború tart, nem látott még hasonló em­léktárgyakat .katonáinál. Még gondolatban sem tudott egyen­lőségjelet vonni az orosz lányka és buga között. Feltette magá­ban a kérdést, vajon eszébe ju­tott volna-e Lotte Kittelnek, osztálya hü lányának, hogy örökre búcsút mondva hazájá­nak, keblébe rejtve faltörmelé­ket vigyen emlékül mondjuk a Frauenkirche szentélyéből vagy máshonnan? Idővel a bombák oly közel robbantak, hogy a homokréteg vékony sugárban hullott alá a sárkunyhó gerendái közül. A repülőtámadás moraja i ez­után elhalkult. A szovjet repü­lőraj dolgavégzetten visszatérő­ben volt. Kittel, a mellényzse­bébe süllyesztette Polja kövét, hogy majd a birodalmi kancel­láriéban mint bizonyítékot mu­tathassa trófeumát azoknak, akik leklcsinyllk a keleti hadjárat nehézséqelt. Tekintetét révete­gen Poljára függesztette, aki úgy érezte magát, mint kisegér egy magasabb képzettségű nagy német macska karmában. A bekövetkezett vésztjóeló csendet a bíró morcos hangja szakította meg.. — N0, tl csak beszélgessetek, én elballagok aludni... s meg akarta mutatni Polja Vlhrova előtt, hogy mennyire önálló, de nem sikerült neki, mert hangja Inkább esdeklő, mint fölényes volt. A tiszt ügyet sem vetett az áruló félreérthetetlen nyugta­lankodására. Polja jól megfi­gyelte, milyen fogcsikorgatva hanyatlott vissza helyére a né­met tiszt alig észrevehető kéz­mozdulatára a felemelkedett izom- és csontkolosszus. — Te Jó lány vagy. Haszná­ra lehetsz Németországnak. Csak kegyetlen 'emberek küld­hettek téged egyenesen Walter Kittel karjaiba — szólt a tiszt s hol szomorú, hol nyájas áb­rázatot öltve várta, sikerül-e hatnia. — De most már beszélj! Melyik vezérkar küldött? Semmi bántódásod nem resik, meglásd! Aber, gyorsan válaszolj, ha egy német tiszt kérdez, Appoliná­ria... — s tenyerével rácsa­pott az asztalra. , Polja ránézett. Valami belül­ről fojtogatta a torkát, vállalt csüggedten eleresztette. Az előtte ülő tiszt szeméből a leg­válogatottabb kínzások Ígéretét olvasta ki, amilyeneket egy fa­siszta Übermensch régi tapasz­talatai és az orvosi tudomány mai állása alapján csak kl tud gondolni. Lelki szemeivel homá­lyosan látta már a tájékoztató irodának a haláláról kiadott, de még meg nem Irt másfél sor közleményét. „Hát ide jutot­tunk" — gondolta magéban, s kész volt felállni és menni, aho­vá parancsolják. És ekkor az egész világ megindult körülötte: valószínűen él modern háború­bán alkalmazott legnagyobb bomba robbenasa okozta, a nagy földindulást. Robbanást robbanás követett, majd egyre halkult a robbaná­sok hangja és a péncélóvóhelyek Irányából hallatszott. A rob­banások a földön vaktában rej­tett kincseket kereső óriás •döngő lépteihez hasonlítottak. Ügy látszik, a szovjet repülök egy percig sem hagyták Pol­ját vagy gálán éppen az ó kedvéért repüítek be, hogy tisz­telegjenek az elók soraiból tá­vozó Ismeretlen komszomolista lánynak. Polja ebben a pillanat­ban nem kívánt mást, mint hogy telitalálat érje fedezékü­ket: hisz úgy sem várhatott nagylelkűséget a Borstól. Élete hátralévő perceiben még szeret­te volna összeszedni az öröm Ismeretlen, de benne élő sza­vait, melyek akkor kívánkoztak ajkára, mldön ott fenn, a ma­gasban dübörögtek & szovjet fegyverek büszkeségei, s őt ha­tártalan lelkesedés hatotta ét. Soha sem tudná felidézni vagy megismételni az átélt örömnek Ismeretlen szavait. — Nyeljétek csak le a mi vasunkat, hadd lássuk meg, milyen rágcsálók vagytok ti — suttogta Polja, s ezzel el­vágta maga előtt a visszako­zás útját. — Nemrégen azt mondtátok, hogy a bolsevikok oldalán harcolok, öh, hogyan is tudnék harcolni a magam tökéletlen kis eszével, jugyan milyen katona lenne bejólem? Én csak kilőtt puskagolyó va­gyok .... közben elerőtlened­tem.... nem találtam célba. Nem, ók harcolnak értem, nap mint nap, éjt nappá téve, én csak tanulhatok tőlük. Segítem őket, ahogy csak erőmből té­lik, hogy fiatalságomban (nyu­godt lelkiismerettel állhassak halottak szelleme előtt. Köny­nyen megsemmisíthettek.. számomra mindegy... de ha elnyesltek is életem fonalát, mint gallyacskát az ágról, ma­radnak még sokan... de meny­nyien!.,.. s én vallom: nem dönthettek sírba mindenkit! Nem söpörhettek el bennünket a föld színéről. Zu soät, ver­stehen Sie! (késő, értitek!) — mondta s nedves fogsora meg­villant a félhomályban. — Kérem, ne olyan hirtelen­kedve, Appollnária — szólalt meg Kittel és a vallató türel­mével várta tudományos kísér­letezésének eredményét. — Sokan vagyunk, mert ml vagyunk az emberi nem! Bár ne lennétek, soha se lettetek volna! Köröskörül mindent fel­égettetek, megmérgeztétek még a vizet i»j melyből kisdedek oltják szomjukat, még a vizet sem hagytátok! Nemrégen azt kérdeztétek tőlem: Ki vagyok? Nos, korom lénya vagyok, ha a legszürkébb is a többiek kö­zött, de én vagyok a holnap, a j ö v ó. Ha csak szikrányi em­beri méltóságot érezné! is ma­gadban, állva beszélnél velem. Ülsz előttem, mert semmi nem maradt benned az emberség­ből,..... a íóhóhér idomított kutyája vagy te csak! Ülj csak.... s mutasd meg, hol lövetitek agyon a hzovjet lá­nyokat. Idősebbnek és bölcsebbnek látszott most kortársainál, na­gyobb volt termeténél.., 'akár csak Vologya Ankugyinov. Szebb ratlan fordulat következett be, mely eldöntötte Polja sorsát. Polja sohasem tudta később megmondani: mi következett be hamarabb: a lövést hallot­ta-e elóbb, vagy a parancsszó­ként hangzó „Fuss" rekedt ki­áltást. Azt sem tudta magának megmagyarázni, mi késztette a sihanovi bírót a cselekvésre: felébredt lelkiismerete vagy pedig a német fogságban haj­dan ért megaláztatása adta-e kezébe a fegyvert? Lehet, hogy az az egy csepp szovjet vér, amely még a szívében megma­radt, sugallta neki, hogy jót cselekedjen. Polja csak arra emlékezett!, hogy felkapta a pisztolyt az asztalról majd füstölgó lyuk támadt Kittel szemüregében. Az est folyamán ez volt a müveit és tudomány­szomjas tiszt második ismerete a szovjet emberekről, s remél­hetően, mielőtt megszűnt vol­na működni az élet rejtelmeit kutató agya, meggyőződhetett arról, hogy még sok kifürkész­hetetlen titkot rejteget magá­ban az Orosz erdő. volt most társnőinél a piszeor­rú moszkvai lány. Az érés évei­ben a fiatal lélekben kibontako­zó minden gondolat és érzés megelevenedett e pillanatban Pofjában. Évfolyamtársai ugyanezzel a megmagyarázha­tatlan, szinte egzaltált lelkese­dései vetették magukat kato­naköpenyben, gránátkötegekkel övezve az ellenséges tankok alá, vagy vonták magukra az ellenség tüzérségének figyel­mét, Polja szaggatott beszéde, szinte vonaglás szerfj kitörése beleveszett a repülőtámadás megújuló erósbödö morajába. Kittel még csak félbe sem sza­kíthatta ót, mert hirtelenül vá-Lőrlncz Gyula rajzai A lövés hangja összeolvadt egy óriási bombarobbanással. Minden jól végződött volna, ha nem tűnik fel a küszöbön Kit­tel segédtisztje, aki megdöb­benve meresztette tekintetét arra в furcsa látványra, melyet a még mindig ülő helyzetet elfog­laló gazdája holtteste nyújtott. A bíró második golyója célt té­vesztett. A két férfi egymás­nak rontott s a két dulakodó test elbotlott a szőnyegen. Polja kihasználta az alkalmat, az ajtóhoz futott, s nem várva meg a tusa kimenetelét, kiszö­kött az éjszakába. (Oroszból fordította Lóríncz László) 19

Next

/
Thumbnails
Contents