A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-02 / 22. szám

LEONVID KONOW) Oker? cm>o A Szovjetunió Legfelső Tanácsa az idén Lenin-díjjal jutalmazta L. Leonov Orosz erdő cimil regényét. A regény 1953-ban jelent meg a Szovjetunióban és bizonyára kiállta a próbát és vitákat, ha most 4 év után a szovjet hatalom legfelső szervei is méltóképpen értékelve. Leonyid Makszimovics írói pályája más írókéhoz hasonlóan hányatott volt. Botladozások közepette kereste a szocialista realizmus útját, mlg végre megtalálta. 1889-ben született Moszkvában. Az írói tehetséget apjától, egy versfaragó paraszttól örökölte. 1918-ban gimnáziumi érettségit tett. maid beiratkozott a moszkvai egyetemre. Egyetemi éveiben verseket irogat, majd megjelenik első elbeszélése (Burijd), melyen érzik még az író erős szubjektivizmusa. Az 1923-ban megjelent Petusikovi áttörés c. regénye már a konkrét valósággal foglalkozik, a polgárháború mozzanatait örökíti meg. Következő műveiben (Barszuki — 1924) a falun kialakuló osztályharc nyer kifejezést, majd az első ötéves terv eredményeit örökíti meg (Szoty — 1930). A Szkutarevszkijban az értelmiség útját mutatja meg, hőse a helyes út keresése közben jut el küldetéséhez: szívvel-télekkel szolgálni a szocialista társadalmat. 1930-ban lát napvilágot Ot a tengerre címíi regénye, melyben a szovjet haza nagyságát dicsőíti, és a szovjet emberek ragyogó példaképeit szerepelteti. A Nagy Honvédő Háború idején több hazafias drámát (Betörés) és elbeszélést ír és egyem szózataival és leveleivel is szent honvédő harcra lelkesíti honfitársait. A Betörés c. drámájáért 1943-ban Sztálin-díjat kapott. Az Orosz erdő c. regényét tíz év távlatából irta. Hősei a szovjet társadalom egues rétegeihez tartozó különféle elemek. A megaláztatás, rdpság sötét óráiban a hon nagyságába, beláthatatlan erdőrengetegei titokzatos hatalmában vetett hitük, önfeláldozó hazaszeretetük tartja bennük a lelket, hogy elviseljék nehéz sorsukat és gyűjtsék az erőt a végső leszámolásra. Polja Vihrova, Ivan Vihrov, Jelena Ivanovna s megannyian a regény nemeslelkü hősei. akikben a szovjet ember tiszta lelkületének minden jellemvonását megtaláljuk. Az alábbi részlet a németektől letartóztatott és vallatóra fogott Polja Vihrova bátor magatartását, hősies kiállását, halálfélelmet nem ismerő, önfeláldozó hazaszeretetét örökíti meg. Walter Kittelben, a megszálló náci csapatok parancsnokában viszont a ravasz, finomabb módszerekkel dolgozó, áldozatán a szó szoros értelmében véve „lelki viviszekclót" elkövető fasiszta hóhért ismerjük meg. Érdekes típus a németekkel cimboráló fálubírö, aki a végén még sem tudja megtagadni, hogy orosz vér folyik ereiben és önfeláldozóan megmenti Polját. Valaki mélyet sóhajtott Polja háta mögött, de erre önkénytelenül hátrafordult. A hórihorgas németen kívül jól megtermett. Idősebb férfi állt az ajtóban, lenge, öv nélküli ingére vetett bőrkabátban. Látszott, hogy éppen az ágyból ráncigálták elő és vonszolták kutyafuttában a lakóbunkerbe. Mellét nem díszítette kitüntetés — gaztett jutalma —, nem viselt semmilyen jelzést. Nyugodt, félelmet nem ismerő, magabiztos fellépése, nyílt tekintete a falu bíráját sejtette benne. Minden arra vallott: azért hivatták, hogy meggyőződjenek, Igazat mondott-e Polja. Kucsmáját levette, de nem köszönt, egy lépést sem tett közelebb a német tiszt felé. Tisztelettudó távolságban egy helyben állott, s éreztette, hogy nincs kedvére ez a furcsa meghívás. — No, mi kell már megint — dörmögte a magát fontosnak tartó ember hangján. — Holnap is lesz nap talán, még éjjel sem nyugszanak! Milyen tiszta az égbolt — tódította meg, állva Kittel vésztjósló tekintetét. — Még majd berepülnek a szovjet gépek. Abban a pillanatban távoli robbanások gyenge döreje hullámzott végig a földön s a pohárban megrezdült a vlz — igazolva a paraszt feltevését. A most bekövetkezett csendet még négyszer törte meg a távoli robbanások erósebbgyengébb döreje. Polja szerencséjére, vagy talán éppen a vesztére a robbanások elhalkultak. Csendben, szinte félálomban suttogták: háború. Kittel egy kortyot hörpintett a pohár gyöngyöző tartalmából, s intett hórihorgas segédjének, hogy maradjon. Folytatják a vallatást. Azt meg kell hagyni, Kittel nem az a tiszt volt, aki egyetértett a Führer oroszországi taktikájával. Helytelenítette 1 Napoleon eljárását is, mert lebecsülte a paraszti tenger természetes, ösztönös erejét. Annál nagyobb balfogásnak tartotta fővezérének korábbi kijelentését, hogy a sokmilliós szlávság trágyadomb a germán faj számára. Nem, véleménye szerint Barbarossának is hangzatos politikai nyilatkozatokkal kellett volna kezdenie és csak később. — ha már a városok német helyőrségei szilárdan megvetették a lábukat — kellett volnaí vasmarokkal torkonragadni őket s célszerűen szétosztályozni: kit baromi munkára, kit műtrágyának. Walter Kittel szeme előtt ez a távoli végcél lebegett, ezért nem ingerelte maga ellen a muzsikokat, mint megszálló elődjei. Sőt, ellenkezőleg, lovagiasan bánt velük, tréfálödzott s minden alkalmat megragadott egy-egy közmondás közbeszúrására, melynek értelme rendszerint az volt, hogy közelebb a testhez az Ing mint a kabát. Két hete Jött csak Oroszországba, így még nem tudott a bizalmatlan, szófukar nép szivéhez férkőzni, de azért húgának, Ursulának eldicsekedett л levelében, hogy megbarátkozott egy jengal őslakóval, aki valamikor egy negyedszázaddal ezelőtt német hadifogoly volt és sok zaklatásban volt része a szovjet hatalom alatt. Ma pedig Sihanov Jam falubfrája. Eleinte idegenkedett beszédbe elegyedni a magasrangú megszálló tiszttel: a politikában óvatosan nem nyilvánított véleményt vagy azért, mert nem volt biztos a háború kimenetelében, vagy pedig félt és befolyásolta magasrangú pártfogójának Jelenléte. Mindenesetre nem máról holnapra fogadta el a felkínált bírói tisztséget, de minél nehezebb volt valakit árulásra bírni, annál becsesebb volt, annál büszkébb volt Walter Kittel a győzelmére. — Oh, Bauer (paraszt) — szólította meg Kittel s barátságosan intett a jövevénynek. — Hogy megy a sorod? — Istennel békében vagyunk, lassacskán összeszedjük magunkat — válaszolta a bíró s lesütött tekintetével kiugró dús ösz szakállát vizsgálgatta. Ogy. hallom, elákadt a szekerük. Aligha érnek már Moszkvába karácsony előtt. Sebaj, megy minden mint a karikacsapás, ne fájjon miatta a fejed — sziszegte összeszorított ajakkal Kittel. — Foglalj helyet. Rőmutatott az asztal mellett álló fatuskóra és az asztal végéről cigarettőval kínölta az öreget, de az nem élt vele. — Mi már csak a magunkéból ... — elromlik a fogunk a finomtól. A nép meg ... mit is szóljon most a nép! Nincs mit mondania, csak töri a fejét. A gondolat ma mélyen él a népben... Így van ez! Azzal előhúzta dohányzacskóját és kihívó nyugodtsággal sodorni kezdte a mahorkát. Kittelnek, jóllehet büntetlenül kidönthette bármelyik fát az erdőben, yalami oka van, hogy tűrje ingerlő makacsságát Páljának egy pillanatra eszébe jutott a 10. kordonnál posztoló német tábori őr hisztérikus kitörése az elmúlt éjjel. — Orosz lány, Appolinária. Nagyon szereti nézegetni a német tankokat. Te régi lakos vagy itt, nézd csak, kit ábrázol ez itt? A bíró kezébe vette a fényképet és keresgélni kezdte a pápaszemét. — Hallottam, hallottam már, hogyan hadakozott veled... Ezek most mér igazán belemásznak. Hromcov Paska Is dicsekedett a múltkorjéban, hogy elcsípett közülük egyet. Azt hiszed, hogy te találtad fel a spanyol viaszkot, te lány! Ml a fene visz benneteket n tűz kellős közepébe? Ülnétek inkább a kemencénél, mlg kí nem hűl. Eh, súlyosak a mi vétkeink! — Végre sikerült keretébe illesztenie levált szemüvegét Polja, habár félt ránézni, szeme szögletéből látta, mint remeg a fénykép a bíró kezében. Lém, mintha már (Folytatás a 18. oldalon) 17