A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-02 / 22. szám

ШШЗШШ2 A BÜROKRÁCIA DIADALA A hivatalok lassúság) versenyében kétségtelenül a skóciai Londonderry város tanácsa kaphatná meg az első dijat. Sót: a lassúsági verseny olimpiai arunyérmét. A tanács ugyanis pontosan 120 évvel ezelőtt határozta el, hogy fedett uszodát építtet a városban. Az illetékes ügyosztály most hozta meg a döntést, s engedélyt adva az építkezésre, már meg is bízott egy céget a munkálatokkal. A KÉNYELEM MINDENEK ELŐTT mondják egyesek. Főleg azok, akiknek nincs más gondjuk. Ezek számára készülhetett a „vízmentes könyv" nevú korszakalkotó találmány is, amelyről a napokban olvastunk rövid tudós-tást. A vízmentes könyv tulajdonképpen egy minden könyvre alkalmazható könyvtábia, ami épp úgy felfújható, mint valami rumitömlő. A könyv ilyenformán gyönyörűen úszik a viz színén, s példának okáért a fürdőkádban is nyugodtan lehet olvasgatni. De hogyan lapozzunk tovább vizes kézzel, hogy a papír mégse legyen vizes? Mert erről bizony megfeledkezett a híradás. ÉTVÁGY ÉS ZENE közeli kapcsolatban áll egymással. Életrajzírók szerint a legtöbb híres zeneszerző kitűnő szakácsnak is számított. Rossini, Beethoven és Verdi például még saját ételreceptekkel is büszkélkedhettek, míg Haendelnek, Mozartnak és Bachnak oly ritkaságnak számitó ételkülönlegességeüc voltak, nogy vendégeik mindig a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak e ékről az ínycsiklandozó ételekről. (za) Rimaszombati Pósa emlékek Bizonyára kevesen tudják, hogy Pósa Lajos, az elfeledett költő a Rimaszombat melletti Radnóton született. A szegénysorsú Pósa a rad•nóti református pap támogatásával a rimaszombati gimnáziumba került s halálig tartó barátságot kötött Mikszáth Kálmánnal, aki hasonló körülmények között került oda Szklabonyáról. Igaz akkor még Mixát-nak hívták a későbbi nagy írót és rövid nadrágot viselt. Mind a két diák sokat koplalt, mígnem Mikszáth egy mészárosmesternél, Pósa, meg egy sütöasz-zonynál szállt meg. Ettőr fogva aztán jobban ment a soruk, Mikszáth hozta a szalonnát, kolbászt, Pósa pedig a kenyeret. Az okos Pósa gyereket megszerették a gimnázium „rettegett" tanárai s neki is szívéhez nőtt az iskola, pajtásai meg az öreg tudós professzorok. Fábry Jánossal, egyik legkedvesebb professzorával még híres költö korában is levelezett. A rimaszombati múzeum megőrizte egyik levelét s a „Visszaemlékezés" cimű versét. Talán kegyeletet rovunk le, ha közzétesszük, így szól a levél: „Kedves Tanár Ür! Igaza van. Az „Emlékkönyvbe" jobban beleillik valami emlékezésféle. Azért tehát olyat írtam. A cztme is „Visszaemlékezés". Visszaemlékezem a rimaszombati iskolára, hql pályámat kezdettem, hol, mint gyermek szorgalmasan tanulva, tanáraimtól szeretve, olyan boldog voltam. Az egészen természeténél fogva méla hang vonul keresztül s mint méla hangú költemény is alkalmasabb az „Emlékkönyv"-be, mint az a másik, ironikus, keserű költemeny, mely szívdöbbentő meg fölemelkedő, lendületes vége daczára is. Kérem tehát: legyen szíves a „Kaczagni kell az életen" czímü versemet postafordulatával útnak indítani, hogy értékesíthessem valamelyik pesti lapban. Az ünnepélyre Bodon Józsi barátommal okvetlenül elmegyünk. Addig is tartson meg zsíves , jóindulatába, zárjon emlékezetébe, mint én a Tanár urat. A viszont látásig. Bpest, 1878. május 31én. igaz tisztelője: Pósa Lajos" A levélhez mellékelt Pósavers így hangzik: Visszaemlékezés Ügy volt bíz az, most is jól emlékszem rája, Hogy begyalogoltunk egyszer a vásárra, A rektíram választott kabátot, nadrágot ... Otthon alig ismert rám, aki meglátott. Hogy sír, nevet benne az anyai létek, Ha czélt érkezek majd s valahol pap lészek. Mily repeső öröm szállja meg a szívét. Majd ha a szószékről hirdetem az igét. Másnap a szekerre vettük a ládámat. Otthagytam a falut, a szülői házat. Az ekét, boronát, búzatermő földet, A kis kerek erdőt, a virágos völgyet. Gyermeki lelkemben gyönyörű vágy támadt, Hogy boldoggá teszem édes jó anyámat. Aki bölcsöm felett altatódalt dúdolt, Aki nekem mindig hü gondviselőm volt. Oh te kis iskola, ott a patakparton! Az égnek áldása soha el ne hagyjon! Neked köszönhetem, ha pap nem is lettem, hogy édesanyámnak öröme van bennem. Szunnyadó lelkembe te lövettél lángot, Ragyogó verőfényt, tündöklő világot. Mosolyogjon reád a szerencse napja! Vígan csörögjön lent kis patakod habja! badult légkör, tollra kívánkozó novellatéma. A lánnyal beszélgetünk és korántsem zavartalanul, mert minduntalan befordul a konyhába a régebbi élet levegője az édesanyjával, aki korát tekintve még fiatal, ötvennégy éves, de a háta mintha súlyos tehertől görbülne. — Mi volt itt azelőtt? Semmi. A mi időnkben nem volt ilyesmi. Télen a fonóban, nyáron meg a „falun" élte ki magát a fiatalság. Vót két cigány, rárántottak és táncoltunk. Azér' vígabb vót a'. Tűnődik, gondolkozik, fáradt ujjait a szájához nyomkodja és más területre csapódik a gondolata. — Ezek a mai gyerekek? Nincs ezeknek semmi bajuk. Nyavalyásak igaz. Egy kis láz és szaladnak az orvoshoz. Fizetni semmit se kell, azér nyavalyásak. Az én gyerekeim nem vőtak betegek. Pedig tizenöt év alat tízet hoztam a világra, egy meghalt. Kepéről neveltem őköt. Ha most szülném sorba, mennyi pénzem lenne! Az asszony a szövetkezetről is említést tesz, mert olyan tény. bizonyság, való ez, hogy megvetette ágyát szóban, gondolatban. Azt mondja: azok jól élnek, nincs kutya bajuk se! A lány felnevet, mert a „jól élnek"-ben apja is, ő is benne van. Besötétedik és kigyúl a villany. Távozóban a helyi rádió hívja gyűlésre a szövetkezet vezetőit. Az iskola udvarára ismert melódia szűrődik: Kis kacsa fürdik fekete tóban. A tánccsoport tagjai gyakorolnak, nyolcan lányok, összefogódzkodva. Köztük van a ház elejét sepregetö lány is. Molnár Borbála. Dúdolnak és lépegetnek, s ha olykor valamelyik téveszt, kacagnak, nevetgélnek. Néha pihenni is megállnak s ekkor elárulják, hogy a Gömöri leánytáncot gyakorolják. A padokban a tanító szeme kíséri a mozdulatokat, meg az Albert Józsi bácsié, aki ötvenegy éves létére ma is a fiatalság buzdítója; jelenleg a szövetkezeti daráló kezelője. De magára vonja figyelmemet Szemják Pista is. villanyszerelő, a helyicsoport titkára. Vékony, nyúlánk legény, tizenkilenc éves. Negyedik éve szervezi, irányítja a fiatalságot. Magyarázhatnám ezt mindenféleképpen, hogy apja kommunista, szövetkezeti tag, hogy komoly nevelést kapott a CSISZ-ben, de nem teszem. Elégedjünk meg annak kijelentésé* vei, hogy ilyen fiú is születik minden fa* luban egy-kettő. A lányok belehajlanak megint a meló* diába, kopognak, dalolnak, emelkednek. Tánccal, dalikózással nemesedik a lélek. A vonat nyolckor indul, az állomás jó félkilométer, Szemják Pista elkísér. Sötét ég alatt, keresztül a földeken szótalan lépegetünk. Mindabból amit láttam, hallottam, tapasztaltam, a tanulság: ez a fiatalság élni tud a népi rend nyújtotta lehetőségekkel ! Befarol a vonat. Kezet szorítok a fiúval. Nagy, sötét kendő az ég, udvarnyi helyen csillagok izzanak. MACS JÖZSEtf И