A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 3. szám

NAGYLUCSON KISÜTÖTT A NAP Évekig lakott a képen láthat > fáskamrában beteg öccsével együtt Kulcsár Albert mezőgazdasági dolgozó. Ma о a szövetkezet egyik legboldogabb tagja, saját házában lakik, tehenet tart, s 10 000 korona megtakarított pénze van a takarékban Épül Nagyluos büszkesége, az Új utca. Huszonnégy szövetkezeti paraszt épített itt az utolsó két esztendő alatt új családi hazat, köztük llervay Miklós volt szolgalegény is, akinek e nyárra készül el kétszobás fürdőszobás családi otthona Л szövetkezet gazdaságának a kitűnő állatállomány teremtette meg az alapját Csáky Mihály sertéseteto és Gádán Mihály, a szövetkezet egyik alapító tagja gyönyörködve szemlélik a jóétvágyú süldőket A nagylucsi l.inczbant kastély. Innen irányítja ma a „Közös" vezetősége faluja népének sorsát családjainknak, vannak traktoraink, teherautónk, vannak bankbetéteink és vannak új utcáink, csupa új, boldog családi' otthonnal! Lassan elhal a szó Hervay Miklós száján, csak a lovak patkóinak monoton csattogása üli meg a csendet. Didergő fák, csonttá fagyott bokrok száguldanak el mellettünk, de én nem látok mást, csak nagy-nagy fényességet. Embereket látok, megfényesedett emberi sorsokat, Haxer Vince sorsát, aki most épít új házat magának, Kulcsár Albert sorsát, akinek 10 000 korona van a betétkönyvébe írva, meg a többiekét, akik most javítgatják régi elrontott életüket. Egy falu megfényesedett, eggyé forrt sorsát láttam meg ezen az ólomszürkés, havas délelőttön. Nagylucs faluét, ahol most kezd kisütni a nap. NEUMANN JÄNOS úszott a tagság rossz gazdálkodásán ! — Haj-jaj, hun vagyunk mi mán ettül! — legyintett egy nagyot bojtos ostorával Hervay Miklós szövetkezeti kocsis, — tuggya, hogy állunk máma? Amióta Bartal Feri vette át a közös kormánykerekét, úgy öszszefogott a tagság, hogy első szövetkezet vagyunk a járásban! Huszonnégy koronát meg négy kilő életet fizetünk ki idén is egy-egy munkaegység után, magam is 18 384 koronát, meg harminc és fél méter gabonát keresek ebben az esztendőben. De vannak olyanok, akik még a húszezret is megtetejezik jő egy-két százassal! — Mit csinálnak majd ezzel a töméntelen keresettel? — serkentem csodálkozásommal a kocsis beszélhetnékjét, — hiszen még ha bankókkal tapétázzák ki a falat, akkor is elegendő marad a mindennapi szükségletre. Ogy nyöszörgött a hó a bakancsöm alatt, mintha élő testeken tapostam volna. Kétoldalt végtelen hómező figyelte bandukolásomat, élőiről csontig hasító szél nehezítette utamat. Kellemetlen téli kirándulás volt, dehát autóbusz nem közlekedett ilyen tájt, s délre okvetlen Nagylucson kellett lennem. Már jő félórája taposhattam az országút havát, amikor az egyik útkereszteződésnél vidám i lónyerítés örvendeztetette meg fülemet. Könnyű, kétkerekű X bricska fordult ki a fehérszakállas akácbokrok közül, vágyakozva néztem, milyen könynyedén gurigázik felém. Mindössze egyetlen ember gubbaszkodott bakján, egy fiatal 35 év körüli paraszt, — istenem, de jó is lett volna melléje telepedni! — Adjon isten! — kurjantott le ebben a percben a mellém ért jármú kocsisa, — hová-hová ilyen gyaloglábasan? A nagylucsi szövetkezetbe szeretnék, — szaporáztam meg lépésemet, — csakhogy igen nehezít ez a csallóközi szelecske. Könnyű magának, — célozgattam bátortalanul —, maga helyett ez a két pompás szürke taposgatja a havat. — No, hát csak kapaszkodjon fel maga is, — mosolyodott el a bakon ülő —, éppen jő helyre talált, én is a lucsi szövetkezethez tartozom. Félóra alatt be is érünk már, ha fel nem fordulunk valami hófödte kátyúban. — Aztán, hogy dolgozgat a közös mostanában? — kezdtem a bar$tkozást, miután jól becsavargattam meggémberedett lábamat a vastag gyapjúpokrócba, — hoz-e valami aprítani valőt az idén a tejbe? Két esztendeje jártam utoljára arrafelé, akkoriban bizony még a decemberi járandóság is el— Foltozgatjuk a múltat! — tüzesedik meg a sző Hervay Miklós szájában. — Hej, van ám foltozgatni valónk elég! Tudja-e, mit szenvedtem magam is szolgalegény koromban, amikor hetekig vizes pokróccal kellett takaróznom, mert a gazda fia az én takarómba bugyolálva csuszKáltatta játszótársait a havon? — Meg amikor éjnek idején összeszedtek a csendőrök és Almásfüzitő mellé hurcoltak potya paraszti munkára, mert az ottani nagygazdák nem kaptak már a környéken egyetlen épkézláb embert sem évi egyetlen bakancsért, meg pár mázsa búzáért! — Hát ezeket a sérelmeket foltozgatjuk máma, — csap lovai közé a volt zsellérlegény, — puha dunyha alatt szunnyadnak most már a mi gyermekeink, városias házakat építünk