A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-26 / 21. szám

щ No Rádöbbennek mind a népek, Hogy nincs válaszfal közöttünk, Noha más-más nyelven szólunk, A világra bárhol jöttünk. Ha beszélni kezd a gyermek, Egyet jelent első szava, Bárhol, szerte a világon: „Matka!... Mutter!... Madre! ..г Anya! .. Egyforma öröm és bánat Kelet, nyugat, észak, s délen. Meg kell küzdeni a létért Forró nyárban, hideg télben. Élni akarunk, s szeretni! Mosoly és dal a testvérünk, örülünk gyermekeinknek, Általuk örökké élünk. Ki nem épít velünk, — romhol! Gyújtogató, aki lázít! Hogyha fajta fajtát gyűlöl, Háború tüzével játszik! A gyűlölet vén világát Gúzsbakötve tűzbe vetjük. A széthúzás drága árát Keservesen megfizettük! Összefogunk! Egy a célunk! Testvérekké válunk végre! Ez lesz írva zászlainkra: „POKOJ . PHIEDEN... РАСЕ... BÉKE.. ,B Jairasii kotla ZALA JÖZSEE No A kiskertünket felásta apám. Anyám gördöket ás a dáliáknak. Pár lépés csak a kis virágos udvar, ahol nap éri, ott a tulipán leselkedik már. A barakefa ágak vágyd rügyekkel várják a tavaszt. Az én szememen fekete köd ül. Anyám rámnéz a dáliák mögül s becézve szid, mint rosszon ért kamaszt: fiam, ne búsulj, piros már a rügy. Bennem sötét a gondolat. Megint letör a ma és kínoz a jövő. Apám megáll. Most rágyújt és nevet. A rügyek között kékes füst kering s a nap sugara fényes és meleg. Apám hunyorgat, ha a napba néz. Nem ás ma többet. A körtefa alatt maradjon hely, hol nyáron gondtalan az unokái vele játszanak. Bennem felsír a múlt, a régi kert s a dal, mely elszállt s itt most hontalan. De kell a nóta, akkor is, ha sír. És kell a füttyszó, még ha gúnyol is, kell most a jó szó, fontos, mint az ír, Rügyekbe zárva lázad a virág, s napfényt álmodnak már a dáliák. A villanydrótok sorain vidám fecskék csipognak: apró hangjegyek. Majd ha beint a karmester tavasz s virágos bottal dirigálni , kezd, a fecskék közé dobom szivemet piros hangjegynek. Hadd zengjen a dal, hadd fusson a 'szél a határba, ritmust csobogjon minden kicsi ér és zengjen az égig az új diadal! FARKAS JENŐ Diák vaqifok újra Tantermem ё táj, a mennyezete a homorú magas ég, újra csapdos életkedvem szárnya, levedlette hüvelyét. Diák vagyok, — fények táncát nézem teherkocsik ablakán, homlokomról lemosta az árnyat csuda-erőd, violám. Üstökömre szállt a harsogó Nap, a lángbegyü vadgalamb, víg sugarak húrja régi nótát pendít, mint egy égi lant. Dombkoszorűt fon rám a szülőföld, jegenyesor énekel, s hiszem már, hogy nemsokára végre a világ is megölel. Ruca szárnya mozgatja a szívem, gyapot felhő ring vele, rámhenceg, mint sáskaszínű lepke, mogyorófa levele. Visszaértem hajdani magamhoz, diák vagyok, nem öreg, vágyaim már villognak, akár a réteken a vadvizek. Járok-kelek lengő köpönyegben, a pataknál megállok, s körülülnek régi cimboráim, az éjbajuszú betyárok. S nem töprengek immár, kivel fogom szagos estém tölteni, vár otthon a kis almafa alatt Csokonai, Berzsenyi. Hogy vágok majd utat a holnapba? sziklafal az, vaskemény. Nem tudom, de halál sem riaszt most, dróting rajtam a remény. Nem hallgatok kerge, hazug szóra, — ugye, fürtös bodzaág? Aranycsattos tankönyvem van, címe: téphetetlen tisztaság. Roh aramból friss józanság csordul, ím, a számhoz emelem, új bolygókat siklat fel az égre jó szablyám, a szerelem. Te adtad a sötétből kilépve, mint tündér a nád közül. Kis violám, tűzforró emléked macskatalpon jár körül. VERES JÁNOS ß 0 No m Andrássy Tibor rajzai тш 14