A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-19 / 20. szám

ES MA TEGNAP A losoncapátfalvi Pol'ana-üzem 2—3 hónapot dolgoztak, 1931-ben pedig végképp leállt a gyár. — Mit tehettünk egyebet — ka­pálni jártunk a környék földbir­tokaira. 1936-ban elmentem Rajec­ra szőni, — elevenednek az emlé­kek Ilonka néniben. — Ott voltam másfél évig, de aztán újra haza­jöttem. A harmincas évek végén a világ háborúra készülődött, kellett a ka- • tonaruha. Megindult a munka az apátfalvi posztógyárban is. Az élet nem könnyű. Az élet ál­landó harc és felelősség, ez nem új dolog. Mégis, ahogy Lauko Ilo­na és Szegecs Mária a múltról be­szélnek, ahogy az arcukon könnyű pirosság gyullad, nem mindegy ne­kem sem, mit ír le a ceruzám. — 1918-ban, a forradalom előtt gyakran kivonultunk, leállítottuk a gépeket. 1924 márciusában és áp­rilisában hat hétig sztrájkoltunk. Néhány hivatalnoknő be akart menni a munkahelyére, de azt ís megakadályoztuk. összetűzés voltak és néhány munkást leti tóztattak. De la béremelést eW tük... * * * Szegecs Mária hatvan esztend Negyvenhat éve dolgozik a gyí ban. Látta a munkások helyze a régi rendszerben. Bekapcso dott a szakszervezeti mozgalorr és belépett a pártba is. Részt v a sztrájkokban. 1948-tól újra ak párttag. Most 1300 koronát kei havonta átlagban. Nyolcvan é\ édesanyjával lakik egyszobás házacskájukban. Van kertjük re bérelt földjük is. A szövésben na a gyakorlata és ia| tapasztala A Krnovban elvégzett tanfolyj után az üzemi sztahanovista isi Ián tanította a fiatalokat az módszerek alkalmazására, , — Most háromgépes szövést SÍ retnénk bevezetni, de sokan hús Lauko Ilona elvtársnő, az Üzemi szakszervezeti bizottság elnöknője munka közben Az autóbusz éppen ott áll meg a gyár kapuja előtt. A losoncapát­falvi Pol'ana textilüzem fehér épü­letei vakító napsütésben nyújtóz­nak. Ide a kapuhoz nem hallatszik el a szövőgépeik egyenletes zakato­lása. A nyugalmas csendet csak a zászlórudak körül matató fiatal­emberek vidáim beszélgetése há­borgatja. Holnap május elseje — díszítik az üzemet. * * * A szakszervezeti bizottság iro­dájában kedves barna fiatalasszony fogad: — Nagy újságlrőinvázió van ná­lunk mostanában. Csak nem követ­tünk el valami dicső cselekedetet! tudtunkon kívül? — Hát igen, régen vagyok a szakmában, meg az üzemben is, — emlékezik. Széles, nyájas arca mosolyra húzódik, apró szeme vi­dáman hunyorog. — Tizennégy éves voltam, mikor a gyárban fel­vételre jelentkeztem^ Nem is akar­tak felvenni, hogy ilyen apró ter­metű vagyok. Ez volt az oka an­nak is, hogy öt hétig kellett ta­nulnom a szakmát. Másoknak elég volt 2—3 hét.is. — Az ám, de azt is mondd el, hojjy akkor még az inasoknak nem adtak fizetést, hát mindenki igye­kezett gyorsan gép mellé kerülni — vág közbe Ilonka néni. Tisztára elfelejtette, hogy ő nem akart „nyilatkozni" és én csendes örömmel jegyezgetem a sok ér­dekes, eleven emléket, amelyekben a két idős asszony öntudatlanul elmerül. Egy-egy mondatuk, gon­dolatuk örvénylő vizek mélyéről felhozott igazgyöngyként csillan meg előttem. íme, honnan indul­tak és hová jutottak Lauko Ilona és Szegecs Mária: az egyik az üzem szakszervezeti bizottságának elnöknője, a másik elismert él­munkásnő, a fiatalok legkészsé­gesebb segítője. Szegecs Mária, az iizem egyik leg­régibb dolgozója és egyúttal egyik legkiválóbb szövőnője Megnyugtatom, hogy ezúttal nem a szenzáció híre hozott közéjük. Egyszerűen — szeretnék megis­merkedni néhány dolgozóval, olya­nokkal, akik hosszabb ideje isme­rik a gyárat és a szakmát, — Akkor az Ilonka nénit hívom, — mondja a fiatalasszony. Ilonka néni — Lauko Ilona elv­társnő, az üzemi ROH-szervezet elnöknője — azonban nem akar kötélnek állni. — Inkább a Szegecs Máriát kér­dezzék. Én nem szeretek magam­ról beszélni. Eljött hát az apró termetű, göm­bölyű Szegecs Mária is. Otthonról hívták el, mert csak dóü két óra­kor kell munkába állnia. Meglepő­dik, hogy miért hivatták. 20 1917 telén, amikor Ilonka néni még csak 13 esztendős Iluska volt, beállt a posztógyárba nyüstöket tisztogatni. Szőni ügy tanult meg, hogy le-leszaladgált a munkásnők közé és elleste a tudományukat. — Bizony, ha akkor valamit elrontottunk, kikaptunk. Én is kap­tam két pofont az üzemvezetőtől. Ott cseperedett nagylánnyá a szövőgépek mellett. A férjét is ott ismerte meg. Lakatos volt. A, gyár­ban inaskodott és ő is elszenvedte a magáét. A szakmunkások, segé­dek csak úgy bántak a tanoncok­kal, ahogyan velük bántak egykor inaskorukban. Hatalmas fatálcán hordták a segédurak részére a tíz­órait, a cigarettát iés repültek a pofonok, a rúgások, ha valamit el­felejtettek. A kis Ilonka másfél év után ke­rült gép mellé. Akkor kapott végre rendes fizetést. Tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment, de to­vább szőtt. Csak akkor állt ki kis időre a munkából, amikor két fiá­nak életet adott. — Dolgoztam, mert kellett a pénz. A férjemnek hol volt mun­kája, hol nem. A szövőgyárat sem kerülték el a válság évei. 1928-tól évente csak

Next

/
Thumbnails
Contents