A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-12 / 19. szám
AZOK A VASHATOSOK Sokan emlékeznek még arra a < losonci népművészeti szemlére, amelyet a múlt év decemberének végén rendezett a Csemadok. Csupa rejtett érték került akkor napvilágra, javarészben olyan kincsek, amelyeknek a palócföld a lelőhelye. Ebből a palócvilágból hozta kis nótabokrétáját akkor egy kékkókörnyéki falusi ember is, citerahúrokon és füttyöshangú pásztorfurulyán. Aki akkor ott volt, nemcsak a sajátságos népi öltözetben felléptetett palócfigurát látta benne, hanem a vidék múltjának megelevenedett szószólóját is. Nem volt játékában több zeneértés, mint amit az egyszerű ember a természettől kap — de az aztán eredeti és készenkapott, együtt van benne egy egész népcsoport ízlése, zenekultúrája s a saját kivirágzott kedve, vagy fellobbant indulata. Úgy pengett a citera, ahogy azt még az ötven év előtti parasztház kedve is megkívánta, csakúgy váltogatta a nótákat is. és volt az előadás hangulatában valami kedves rátartisáo. A nóták, azok is, amik nem a kertjükben teremtek, s már előbb bejárták az országot — azok is felolvadtak abban az érzéskohóban, amely magábaszedi az emberi kifejező ösztönnek és erkölcsi szépnek minden megnyilvánulását, közös érzéskinccsé téve azokat. Benne van ebben a legősibb népdalok ihlete, mulató és katonanóták hangulata, negyvennyolc és tizennégy, nem egyben fellobog a polgári világ talajának lidérehangulata is, de mindezt — ősi szerszámokról lévén szó — a pentatonikára emlékeztető kemény dallamokba tvözik a citera * hrjai és a furulya sipja. Azzal, hogy palóc játssza a maga kedve és ízlése szerint. Maga a palóc, akit a szemlén azzal mutattak : be, hogy a terbegeci Kovács Béla furulya- és citeraszólói következnek, — hogy most, hónapokkal a bemutató után beszéltem vele, — csak ezt mondja egész tudományáról: — A legszívesebben cimbalmon játszom, emezeken inkább csak akkor, ha van valami fellépés. Nagyon jellegzetes típusa a palóc dombok közt született embernek, — hogy csupaeszes, hogy sokszor a maga kárára is furfangos, hogy egy darab emberben egyszerre kirívó a kicsinyes szűkmarkúság és a könnyelmű gavallérság — ez valamiképp átsüt egész lényén. Dehát kifejezi ő szavakban is ezt a tulajdonságot: — Nagyon szép dolog ez, hogy ma ennyire fontos összegyűjteni a régi szokásokat meg nótákat. Ezt valamikor nem vették tekintetbe. Haj, pedig milyen szép, hogy újra előveszik azt a sok szép régi nótát! Én nagyon szeretem, már pendelyes koromban is nagyon élveztem őket. Nem voltam még hároméves se, amikor kaptam egy kis harmonikát — négyéves koromban már úgv játszottam rajta mint egy felnőtt. Pedig csak magamtól tanultam, vagy néha-néha ellestem a felnőttektől a fogásokat, mert abban az Időben nagyon divatos volt a harmonika, sok embernek volt a faluban, de épp úgy játszottak citerán is vagy klanétán. öszszejöttek házaknál, osztán rá-rátették, hogy csak úgy szállt a nóta. Mikor aztán olyan nagyon komolyan, de mégis kiszökött a vallomás, s azt asztalos, aki ma megelégedett ember lehet, mégis kénytelen árra gondolni, hogy élete egy másik csapáson is mehetett volna. Ahová talán nem a megélhetés gondja, hanem a szive, az érzései és kedve húzták. 0 már egyebet nem tesz ebben a pillanatban, mint egy sóhajt ereszt a szertefoszlott ábránd, a régi kudarc után: — Jó a mai fiataloknak. Az lesz belőlük, amire születtek. Amire valók. Hej, ha még én fiatal lehetnék, most kezdhetném az életet! ötven éves, amíg annyira vitte, hogy fiát kenyérrel a kezében kiházasltotta, lányát tisztességben férjhez adhatja, hogy legkisebb fiát most már kiiskoláztassa, megadta az árát kemény munkával, gyakori reménytelenséggel, a kisiparos-lét bizonytalanságaival, még munkanélküliséggel is. — Eleintén szépnek mutatkozott az élet: Harminckettőben nősültem, munkám volt bőven, dolgoztam ls. Sokszor az éjjel két óra is a gyalupadnál talált. Még gyarapodtunk is. De aztán valahogy harmincöt táján beütött a válság, munka alig akadt, szegényedett a nép. Akkoriban sok kisiparos meg hentes ment tönkre. Emlékszem rá, hogy a húst a mészárszékből kihordták a csatornába, mert nem vásárolták az nagyobb lettem, beütött a világháború, emberek. Nekem már volt egy kis apámat kivitték a frontra, én meg mars! semmi műhelyem, én aztán még dolki a legelőre a tehenekkel. Hat-hét éves goztam, ha nem is fizettek. Hokoromban már hat-nyolc darab tehenet zomra dolgoztam. De belebuktam. Lett őriztem, ha esett, ha fújt, mezítláb. Ha hatezer korona kintlevőségem, összeropvalamelyik jószág elbolygott, akkor aztán pantam. Eljártam aztán már én munka kaptam a fejemre. Hát aztán ott bána- után a környékre, de semmi munkaalkatomba is meg örömömbe is faragtam egy lom nem volt. Már arra is gondoltam, furulyát bodzafából. Azon is magamtól hogy elmegyek pedellusnak. Az se siketanultam. Később meg, lehettem 10—12 rill. Aztán gondoltam egyet, harminckiéves, mert ez már 16 benne volt a há- lencben felmentem Pestre asztalos-munborús időben, már voltak' akkor a falunk- kára. De onnan. is vissza kellett jönnöm ban orosz, .szerb meg még olasz foglyok 4—5 hónap után, mert kerestem havi is, — vasárnap esténként már a felnőttek 120—150 pengőt, abból 100 pengő úgy mulatságán is muzsikáltam, összegyűltek kellett a megélhetésre, lakásra, kosztra karéjba az emberek, nótáztak, mókáztak, mint egy pengő. Haza már jóformán sem— én meg játszottam. Még táncoltak is mit sem küldhettem a családnak. Evvel rá. Ezért aztán csak úgy röpködtek a ha- se járt szerendke. Volt egy hold földem tosok. Ezeket én Szépen összegyűjtöttem a feleségem után, gondoltam állatokat neharisnyaszárba. A hatosokat mindig a velek rajta. Az se sikerült. Aztán meg tempó kedvéért adták. jött a háború, behívtak katonának, ki- No, hát ez az — néz rám szúrós mentem a frontra. Hajaj, nagyon kutya szemmel. — Ez a pénz nekem mind ösz- volt az éIe t - de azért én sose kesere d " szerozsdált, osztán jóformán egy csomóba te m el nagyon. Ha örömem, ha szomorúolvadt össze, mintha összeragadtak volna ságom volt, muzsikáltam egyet, a pénzdarabok. Hát ez az! Ez a kupor- Mintha csak demonstrálni akarná az gatás. Erre neveltek, mert a pénz volt előbbi kijelentését, az asztalosműhely az isten. Folyton ezt verték a fejembe, е 9У*к sarkából a rengeteg szerszám, léc a nagybácsim is csak egyre a bankba me 9 famunka közül előveszi a clteráját. rakta a pénzt, amit magától vont meg. Pengeti, hangolgatja. Ott meg elveszett. Mindnyájan ezt esi- ~ No, hallgassa csak ezt — vet felém nálták az emberek, ezért nem lehettem, egy jelentős pillantást, s azzal dudorászaki szerettem volna. Valami zene-iskoláDa va, pengetve rákezdi: szerettem volna menni. De nem! A pénz Húzzátok cigányok, estétől reggelig: ment a bankba, én meg mentem asztalosa sör töl-bortól, széplány-csóktól masnak a bánatom elmúlik... Az előbbi szúrós tekintet, amely mintha egyenesen a homlokom mögül akarta vol- Amikor abbahagyja, úgy tűnik, mintha na a megértést, a helyeslést, a feleletet a n6t a tovább rezegne a műhely limkierőszakolni, megenyhült, az erős visz- lomjai között. szaemlékezéstől egészen fátyolossá vált. ~~ Ezt a citerát itt csináltam, a mű-Vannak az életnek, az ilyen beszélgeté- helyen. Citerát, furulyt magam csinálok, seknek is, néha torokszorító pillanatai. Ez Ez is azér t van még itt, mert nincs telaz volt. Talán nem is gondolta ő ezt (Folytatás a 16. oldalon) 8
