A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-12 / 19. szám

A csallóközi vicinális fujtatva. döcögött a zöld mezők mentében. A vonat utasai szemükbe fogták a kerek síkságot, a hátrafelé szaladó fákat, a lobogó bokrokkal szegett füzeseket. Csendes zsongás töltötte be a fülkét. Az ernyesztő, pihentető csendbe csak olyankor robbant lárma, amikor a kis állomásokon meghorkant a gőzös és új utasok kapaszkodtak fel a lépcsőkön. Az egyik megállóhelyen, — ha jól emlékszem Kis-Pakán, — egy kreolosan barnabőrű, szikár öregasszony nyitotta meg a fülke ajtaját. Talpraesett, sűrű gyerek markolta szoknyáját. Négyéves lehetett. A szemközti padra telepedtek. Az öregasszony nyűtt szatyrot szorongatott kezében. Alig helyezkedtek kényelembe, a gyerek hirtelen mozdulattal belekotort a szatyorba. Az öregasszony a kezére legyintett. — Eriggy, te szalonna gyugó! Csak nem eszö még itt is. A gyerek meghunyászkodott, míg nagyanyja csendesen dohogott: — Mindég csak a szalonnát gyugná magába. Pedig olyan hasábokat evett früstökre is, mint a tenyerem. Ki győzi ezt az étvágyat kielégiteni. Amíg a nagymama azon a csodálatos nyelven szidta unokáját, amely Inkább simogatott, mint bántott; szemügyre vettem a kis szalonna gyugót. Olyan gömbölyű volt ez az emberke, mint a homoki dinnye. Barnapiros arcából élénken villogott ki zöldesszürke szeme, élesen és pajkosan mint a kölyökkutyáé. Csupa energia volt a mozgása, kiszámíthatatlan, hirtelen. Kezefeje vörös, széltől cserzett, cipője bokáig sáros. Látszott rajta, hogy reggeltől estig a szabadban tartózkodik. gyugo A nagymama abbahagyta a dohogást és ki-kipillogott az ablakon. A kisfiúnak csak ez kellett, nyomban lecsapott a szatyorra s halászta volna ki a szalonnát; enyhítse, — piros almát halászott elő táskájából és Tibinek nyújtotta. — Edd meg! A gyerek megragadta az almát és nyomban belemélyesztette apró egérfogait. Nagyanyó rámordult. — Hallod-é? Hát nem tudod megköszönni!? Tibi csak hallgat és majszol. Sandán, laposan néz a nagyanyjára. De nagyanyó nem tágít és már emeli is csontos, inas kezét. A kisfiú látja, hogy ennek a fele se tréfa. Nehezen préseli ki a foga közt. — Köszönöm szépen. A nagymama diadalmasan pillant körül és szinte kiabálja tekintete. — Látjátok, az én unokám! A vicinális meglassít, felszedelődzködnek. A nagymama elöl, nyomában a kisfiú. És lám, a gyerek keze megint a szatyorban kotor. A szalonna úgy vonzza, mint a mágnes. Már az ajtón túl vannak, amikor ismét felcsattan nagymama hangja. — Hagyod azt a szatyort, te szalonna gyugó! Az utasok összemosolyognak, a derű úgy ömlik el arcukon, mint a tavasz fénypászmája. — Isten veled, kis szalonna gyugó! D. Gy. — Tibi, Tibi! — ijedt meg nagyanyó s megint rácsapdosott unokája kezefejére. De a szalonna gyugó nem akarta elengedni zsákmányát. Huzakodtak néhány percig, de a végén mégis csak a nagymama győzött, a Tibi kezét kilódította a szatyorból. Már minden utas őket nézte. Nagyobb részben Tibinek drukkoltak és sajnálták, hogy a szalonnáért folyó párviadalban alulmaradt. Egy fiatalasszony, — talán, hogy a vesztes fiúcska keservét CSELÉNYI LÁSZLÓ: Tavasz... Vihar... Szülőföld Tavaszi viharban árad, vad bikaként bőg a Sajó, óriás fatörzsek reszketnek, rémülten nyerít a ló, — villámok játéka! — lenge kis madárka odvaiban felperzselt boldogság üszkös romjain bömböl a vihar. Szülőföld, anyatej — égverö házak közt emlegetlek, múltamban a gondok ónszürke emlékeket temetnek, megszarusodott fülhártyámon hallom már csak a rigó énekét — hogy is szólt? — ébred a csavargó álmaiból. Tavaszi illatok harmatozzák hajnalban az eget, a csordás épp most hajtja legelőre a teheneket. Dübörög sok kolomp, csengettyűk égi zenéje libeg, a rég eltékozolt aranyakat immár ki leli meg. A lányok kacagó bokája, nevető kék szemei, csalogatnak engem suttyókorom tejes szerelmei. Térj vissza — hallom most is félálomban merengéseiben, a Sajó még most is a régi, ezüsthab leng a vizén. Mennék én, de itt is ölelnek olajos tekercsei sorsomnak, az ellustult világ már újra emelgeti fagyban dermedt lábát, présbe szorítnak a vashengerek, az istenek nem adtak az embernek kettős életet. Tavasz van. Viharban árad, vad bikaként bőg a Sajó, óriás fatörzsek reszketnek, rémülten nyerít a ló, — villámok cikáznak — lenge kis madárkák odvaiban felperzselt boldogság üszkös romjain hever a vihar. 9