A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-05 / 18. szám

Tlbi&zxyuyzclq A gonosz kereskedő (Indiai népmese) Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kereskedő, aki nagyon kegyetlenül bánt a szolgáival. Ha egy szegény ember el akart szegődni hozzá, így szólt: — Rendben van, felfogadlak, egy feltétellel. Ha a szolgálatomban egyetlenegyszer is elveszíted a béketűrésedet, haragos leszel vagy káromkodol — azon nyomban levágatom az orrod. így történt, hogy sok szolga orr nélkül hagyta el a kereskedő házát — mert a szolgák sincsenek más fából faragva, mint a gazdáik. Legutoljára egy szegény parasztember járt pórul a kereskedőnél. Egyik csapás a másik után érte. Fent élt a hegyekben, ott volt egy szikes földje, azon makait termelt és verejtékével öntözgette. De abban az évben akkora nagy szárazság volt, hogy egy cseDp nem sok, annyi eső sem esettt. A makai mind elszáradt — oda volt az egész évi fáradságos munka. Mit volt mit tenni, elindult munkát keresni. Hallott a gonosz kereskedőről, de türelmes, jámbor lélek lévén, gondolta, szerencsét próu

ál. De hiába, ő sem jutott messzebb, mint az előtte járók. Egy napon nehéz munkát végzett, a kereskedő addig törte a borsot az orra alá, amíg a szegény parasztember elvesztette a türelmét és haragosan ráripakodott a gazdájára. Több se kellett a gonosz kereskedőnek — egyet ugrott, kettőt fordult, nyissz-nyassz, levágta a szegény paraszt orrát. A parasztnak volt egy bátyja, aki nagyon megütődött, amikor orr nélkül látta hazatérni öccsét és elhatározta, hogy bosszút áll a gonosz kereskedőn. Elment hozzá és szolgálatra ajánlkozott. Jól van — mondta a kereskedő — felfogadlak téged is. De tudod-e, hogy ha a szolgálatomban egyetlenegyszer is elveszíted a béketűrést, megharagszol vagy káromokodol, azonnyomban levágatom az prrod. így legyen — mondta a szolga — vágasd le az orrom, ha egyszer is hangos szót ejtek, de ha te veszíted el a türelmed, uram, ugyanúgy vágattassák le a te orrod is. — Rendben van — felelte a kereskedő. A paraszt meg azt gondolta magában, anynyi sok szolga póruljárt már a szolgálatban, hadd járjon egyszer pórul a gazda is. Hosszú ideig nem történt semmi. Gazda is meg szolga is olyan óvatosan járt-kelt a házban, mintha mindig tojáshéjon járna, minden szót háromszor is megrágott, mielőtt kiejtett volna. Egy napon azonban így szól a kereskedő a szolgához: — Szaladj és öltöztesd fel a fiamat! A szolga indult is azonnal. Ide-oda cibálta, rángatta, lökdöste a gazda fiát, miközben selyembe, bársonyba öltöztette. A fiú sírt és szaladt a szolga elől, a szolga meg utána. Erre a gazda fia hangosan kiáltozni kezdett: — Apám, anyám segítsetek! — Hát ez meg miféle dolog? — kérdezte a kereskedő, amikor meglátta a szolgát meg a fiát. — Hiába kergetem, nem akar szaladni a fiú, egyre csak ülne, míg öltöztetem — felelte a szolga. A kereskedő csak most értette meg, hogy a szolga az ő parancsát, „Szaladj és öltöztesd fel a fiamat" úgv akarta teljesíteni, hogy szalad is meg öltözteti is a fiút. Haragjában már-már ráripakodott a szolgára, amikor eszébe jutott a fogadás. Kevés híja volt, hogy a szolga rá nem szedte a kereskedőt. Egy már alkalommal a kereskedő egész családjával felkerekedett és elindult a szamszéd faluba a nagy vásárba. A házat a szolgára bízta és a lelkére kötötte, hogy a szeme állandóan az ajtókon és ablakokon legyen. A szolga ígéretet tett, hegy úgy lesz. Nem sokkal azután azonban, hogy a gazda elment, erős vágyat érzett, hogy ő is elmenjen a vásárba. Mindjárt munkához is látott. Összeszedte a ház minden bútorát és egy nagy verembe dugta. Aztán leszedte a ház valamennyi ablakát és ajtaját, összehívott egy csomó kulit, hátukra rakta az ajtókat, ablakokat, és útnak indult a vásárba. A kereskedő majd sóbálvánnyá meredt a csodálkozástól, amikor meglátta a szolgáját és mögötte hosszú sorban a kulikat, hátukon házának ajtajait és ablakait. — Mit tettél, te istentelen bolond! — kiáltott a szolgára, — Csak a parancsodat teljesítettem gazdám — felelte a szolga. — Az parancsoltad, le ne vegyem szemem az ajtókról, ablakokról. Azt gondoltam: „De jó lenne elmenni a vásárba." Leszedtem hát az ablakokat ajtókat, kulik hátára raktam és magammal hoztam, hogy mindig a szemem előtt legyenek. A bútorokkal sincs semmi baj. összeszedtem őket és bedobáltam egy nagy verembe. Onnan senki nem húzhatja. — Te tökkelütött marha! —kiáltotta a kereskedő és mérgében pofonvágta a szolgát. — Ho-hó! — ugrott fel a paraszt —* egyszer nekem, másszor neked! — azzal a nyakánál megragadta a gonosz kereskedőt és nyissz-nyassz levágta az orrát* A QStiPPtzK HATALMA A mese a zsarnokról szól, s a szabadságharcosról, akit a zsarnok máglyahalálra ítélt. Megácsolták a máglyát, tetejébe odakötözték a szabadság harcosát és a máglya tövében meggyújtották a tüzet. Meglátta ezt egy fecske — egyetlen fecske, amint röptében arra járt. Sebes szárnyaival elsuhant a közeli tengerhez. Csőrében egyetlen csepp vizet hozott, hogy eloltsa a tüzet, és megszabadítsa a kínhaláltól a szabadság harcosát. A csepp vizet a máglya tüzére hullajtotta. Meglátta ezt egy szarka és gúnya -rosan kiáltott a fecskére: Te boldogtalan! Egyetlen cseppel akarod eloltani a lángtengert? A fecske oly kicsiny volt s a tüz oly nagy! A csepp tengervíz olyan csekélyke, mint a harmat remegése a falevélen. A tüz pedig vörösen ágaskodott és mindjobban körülfogta a máglyát... De a fecske nem tágított. Visszarepült a tengerhez, titkos jeleket váltott a fecsketársaival, és a madarak megindultak, csőrükben egy-egy csepp vízzel a máglyát oltani. Sok madár repült — száz, ezer, talán millió — mindegyik csak egyetlen cseppet hullatott le a máglyára, de a milliónyi csepp folyóvá dagadt, a tüz sisteregve húzódott vissza, majd hosszú füstcsíkokat eregetve a kék ég felé egészen kialudt. A harcos pedig kinyújtóztatta béklyóba kötött tagjait és megindult az ámuló strázsák között, hogy tovább szolgálja az igazságot és szabadságot, amíg csak dobban a szíve. 14