A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-05 / 18. szám

MEQYERI VAСSO RA JA Ezernyolcszázharmincötben zúzos, fagyos tél telepedett Kassára. A theátristák éppen egy ilyen dermesztő, hideg napon érkeztek a városba. Ami azt illeti, a magyar színészeknek melegebb időkben is meg kellett szenvedniök a mindennapiért, de a mai nap a szokottnál is nagyobb bajokat mutatott. Thália üres, néhány karbidlámpa fényénél melegedő templomában a megnyitó előadáson huszonöt városi személyiségen kívül mindössze egy bognármester és egy szűrszabó üldögélt a családjával s néhány rokonával, hátul az állóhelyen meg negyven-ötven diák topogott jegesedő lábbal a deszka dobogón. Megyeri Károly — az a Megyeri, akit Petőfi Sándor is halhatatlanná tréfált a Tintásüvegben — előadás előtt a függöny lesőlyukán át megpillantván a kongó nézőteret, így fordult pályatársaihoz. — Igazuk lesz a templom előtti koldusoknak. A bársonyöltönyben, trikóban didergő Szentpétery sóhajtva kérdezte: — Hát már azok is bennünket szapulnak? A nagyfejű kőcoshajú Megyeri elfintorodott. — Csak azok igazán. Azt mondta az egyik (és most elváltoztatta hangját, arcvonásait) „hogy nem szégyellik ezek a komédiások felnőtt ember létükre elbolondítani a népeket!" Mire a másik koldus megintette őt. (Megyeri újból megváltoztatta hangját és arckifejezését) „Hagyd. Ne bántsd szegényeket. Még te is juthatsz arra a sorsra." Ezen a szomorú és mégis nevetséges történeten azután mindenki elmosolyodott, Szentpéteryn kívül Nagy István, Pály, Pályné, Kántor, Gerzson, Kántorné, s még a kis Ilka is. Ilyen hangulatban láttak a Mátyás király megválasztásáról szóló drámai história eljátszásához. Az előadás le is folyt becsületesen, még a görögtüzet is elgyűjtották annak rendje és módja szerint. Nem takarékoskodtak semmivel, hogy a megjelent gyér közönség ne lássa kárát mások részvétlenségének. Ki is tapsolták a kassaiak a társaság minden tagját, s a színészasszonyságok és urak kipirult arccal reményiették, hogy holnap este a kassai közönség megtölti a theátrumot. Volt is mit reményleni, mert az első este bevétele .bizony csak szűkösen fedezte az ostorpénzt s más egyéb költözési kiadásokat, így hát ma este szóba se jöhetett, hogy a társaság megvacsorázzék. A szomorú hír nagyon leverte a társulat tagjait, bár nem először fordult elő ebben az időben, hogy a magyar kultúra vándorai üres gyomorral tértek nyugovóra. A fiatal színésznők mosolyogtak, hogy ne látszódjanak a könyveik, a férfiak hümmögtek, vicsorítottak egyet, aztán arra gondoltak, hogy majd holnap... Holnap jön a nagyérdemű közönség, a fizetség között adódik tojás, baromfi is, meg aztán a magyar szó nemes hívei között akad olyan is, aki vendégül látja a theátristákat. Nem nehéz elképzelni, mekkora meglepetést szerzett ebben a sivár helyzetben Megyeri a társaság tagjainak, amikor pipaszár lábaival végigjárta az öltözöszobákat és rekedtes hangján bejelentette: — Ma este mindenkit szívesen látok vacsorára a színpadon! Megyeri víg kedélyét, tréfáit jól ismerték a színészek, kíváncsian várták hát, mi lesz ebből. Az -öltözés után meg is jelent rrindenki a leeresztett függönyű színpadon, hogy megtudja, mi lesz a tréfa folytatása. Hát a szent deszkákon Mátyás király visegrádi palotáját ábrázoló háttér előtt hosszú asztal állt, körülötte székek. Az asztalon réztányérok, kupák, úgy, ahogy az előadásban szerepeltek ezek a kellékek. Megyeri körülnézett a társaságon, aztán széles mozdulattal az asztal felé mutatott: — Csak tessék, tessék komácskáim, mindenki találjon magának helyet, méghozzá kedvére valót! A társaság zavartan nevetve, kíváncsian zúgva engedelmeskedett Megyeri házigazda felhívásának. A teliképű komikus színész pedig fölragadott egy kupát, aztán szőnokiasan megrezegtette a hangját, beszélni kezdett. — Tisztelt komácskáim! Nemes hazafiak! Nemzet komédiásai! Bejelentem nektek, hogy a sors ama elrendelésére, mely szerint Thália felkent papjai és papnői a mai estvén korgó hassal kötelesek álomra hajtani tiszteletet érdemlő fejüket, a magam s a nemes színjátszó társaság nevében fütyülök... — Éljen! — kiáltott szárnyaló hangon Pály. Megyeri szemöldökei magasra szaladtak, ami által kerek ábrázata is mintha tojásalakűra nyúlt volna. — Tehát a sors eme elrendelését semmisnek tekintvén, ezennel jelentem, hogy a magyar színészek igenis vacsorázni f >gnak ma este, s ha ez nem tetszik a mélyen tisztelt sorsnak, vagy a még sokkal mélyebben tisztelt bécsi kancelláriának, akkor a legnagyobb hódolat hangján kérem őket, hogy szakadjanak meg. Az asztal körül ülö társaság nevetve tapsolni kezdett. — Igenis, szakadjanak meg, — vált egy pillanatra komollyá Megyeri gunyoros hangja —, mert mi azért is eszünk, méghozzá csak azért is disznótoros vacsorát eszünk ... Disznótoros vacsorát, de olyat, hogy a fülünk is kétfelé áll tőle ... A hangja most már megércesedett. Nagy körtealakű feje megszépült, amikor a kulisszák mögé kiáltott. — Kántorné ifiasszony, ne várasson tovább! Hozza be az orjalevest! S ahogy kimondta, Kantuska (így becézték mindenütt Kántornét) máris megjelent egy nagy üres rézedénnyel a kezében. Orcája egészen kipirosodott, mintha csak valóságos leves valóságos gőze érte volna s jött csillogó szemekkel a nagy asztal közepére helyezvén az edényt. A társaság értette a tréfát, tüstént merni kezdte a láthatatlan levest, s csakhamar mindenki ízlelve csettintve, hajolt a tányérja fölé. Megyeri nagyokat nyögdécselt a gyönyörűségtől, hogy micsoda mennyei illata van ennek az orjának. Kántor Gerzson kétszer is vett a tálból, közben elismeréssel csókolta meg felesége törékeny ujjacskáit, amelyekkel ezt az áldott levest készítette. Pály egyenként szopogatta le a borsos csontokat, a találékony Nagy István pedig vágta a hatalmas karéj kenyereket a ropogós vastag héjú cipóból. Közben hódolattal nyújtotta át a kenyér pilléjét a társaság legfiatalabb tagjának, Ilka kisasszonynak. A nők kacarásztak, a férfiaK dörmögtek, elég az hozzá, hogy minél inkább játszották az evést, annál jobban érezték a szájukban a fölséges ízeket. Az orjaleves fűszeres, zsíros melegét,. a csonton remegő vajpuha hús friss ízeit. Kántor Gerzson hátradűlt a széken, kijjebb eresztette egy likkal a nadrágszíjat, aztán nyelvével a fogát piszkálva szólt rá a feleségére: — Kantuska, jöhet a következő fogás! Mert most már nem hagyták abba. Csak azért is ettek. Elszántan, hősiesen ettek a mostoha sors, a cudar világ ellenében. Azért se hagyták magukat. Volt, aki fölemelte a réztányért, úgy szürcsölte a levest, a másik meg fújta, mintha még mindig forró lenne. A kis Ilka tormát kért az orjához, s mikor Nagy István ezt is odanyújtotta neki, nagy buzgón még tüsszögni is kezdett. Egy pillanatra sem estek ki a szerepből. S Kántorné máris térült-fordult. Másik tállá' érkezett vissza a kulisszák közül. Messze eltartotta magától, mintha még mindig sercegne a zsír és pukkadoznának á hurkák, kolbászok a tüzes tálban. Ogy hozta, hogy az enyvszagú, karbidbüzös színpadot egyszeribe csakugyan betöltötte a májasok és a tűzpirosra sült kolbászok nehéz, borsos-paprikás. majorannás illata. Amikor Kántorné ügyesen —i hogy meg ne égesse az ujját —< letette a tálat a barnára pácolt fehér asztalra — nem volt sen« ki, aki ne látta volna az arany« ló zsírban fürdőző hurkákat és kolbászokat. Egymás után tűzték villára a szebbnél szebb falatokat a móhó kezek. Most már senki sem nevetett. A cudri természetű kis Ilka olyan komolyan panaszolta, hogy megégette a szája szélét egy forró falattal, hogy Nagy István egésze.. elsápadt a rémülettől. Megyeri ragyogó képpel forgatta a kenyereket a zsírban, s óriási uborkákat ropogtatott hozzá. Közben teli szájjal kínálgatta a társaságot. — Egyetek... egyetek komácskáim ... Amennyi csak belétek fér ... Megyeri Kari vendégei vagytok... Aztán fölemelte a hatalmas rézkupát és felkiáltott: — Ezt a nemes tokaji aszút a magyar színészet jövendőjére ürítem ... Minden kéz megragadta a maga serlegét, és magasra tartotta. A színészek aztán a szájukhoz emelték az üres kupákat és ki lehúnyt szemmel, ki izzó tekintettel hörpölte, itta az elkéDzelt bor zamatát. Megyeri egyszerre hajtotta föl a borát, Szentpétery hatalmas kortyokban ízlelte a hűvös lángokat. Kántorné arcán édes mosoly gyulladt ki. Kántor Gerzson is valami i.agy ünnepélyességet érzett. Pály és Pályné sokáig tartották szájuk szélén a poharakat. Nagy István tüzes tekintetet vetett a kis Ilkára, s látta a jövendő magyar színészetet, amikor már nem kell a magyar szónak szállást könyörögni. Szép nagy színház festődött elébe, amelyben Ilka vele játssza a főszerepet, és a színpadi cédulára az leszen írva: Nagy Istvánná, Tópataky Ilka. Amikor mindenki visszatette az asztalra a rézkupát felállt Kántor Gerzson és lassan, meghatottan megszólalt. — Mindenkinek kedves egészségére kívánom a vacsorát. És Isten éltesse a házigazdánkat, a vendéglátó Megyeri Karit. Senki sem nevetett. Mindnyájan úgy érezték, hogy a sorsot leckéztették meg ma este. A! kegyetlen sorsot, amely annyi megpróbáltatással akarja eltántorítani őket a színpadtól. GYÄRFAS MIKLÖS 9