A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-21 / 16. szám
magam mellett tartsam! Sorra elolvastam azokat a könyveket, amelyek anyaga foglalkoztatta, hogy munkájáról is tudjak vele társalogni, de minden hiába volt, szinte gőgösen rázott le magáról, ha munkájáról érdeklődtem. — Éreztem, hogy egyre távolodik tőlem. Éjszakánként néha borgőzösen jött haza, szidta a világot, hogy nem értik meg ... és hozzám durva volt. Ilyenkor mindig reggelig sírtam. A távoli diákszerelem emléke és a megkezdett családi élet első napjainak gyér boldogsága éltetett. Bolondltottam magam, hogy majd csak elmúlik ez a kis rossz. Ügy vágytam a boldogságra, a szivem, a lelkem odaadtam volna azért, ha Pétert magamhoz láncolhatom, de nem tudtam. Erőtlenül, tehetetlenül néztem, hogyan távolodik tőlem, hogyan hidegedik el a családíőL. .Százszor elhatároztam, hogy beszélek vele, megmondom neki. hogy törődjön egy tócsit velünk, a gyerek is nő de sokáig csak magamat emésztettem Minden percemet a kislánnyal töltöttem. Egy este aztán Péter azzal állt elő, hogy kevés a pénz, az ő gyakornoki fizetéséből nem futja mindenre. Én is munkába álltam. Most még ritkábban találkoztunk. Egyszer aztán egy régi osztálytársamtól megtudtam, hogy Péter szemet vetett valami főiskolás szőkeségre és igen jól megértik egymást. Szíven ütött a hír és egész estig sírtam. Még csak ez hiányzott. Nem volt elég nagy a bánatom, most még a féltékenység rettenetes ördöge is megszállt, és ez még elviselhetetlenebből kínzott. Este mikor hazajött és meglátta, hogy sírok, közömbösen megkérdezte: — Megint bőgsz? Mi bajod van? Hallgattam, mire egy fokkal hangosabban a tudtomra adta, hogy unja ezt a folytonos pityergést. De akkor már nem bírtam magammal, olyan düh fogott el, hogy odaugrottam elé és ordítottam: ' — A szőke tündérke az egyetemen nem bőg, ugye? Az mindig a szemedbe kacag! Péter meghökkent egy kicsit el is pirult, aztán csendesen válaszolt: — Ugyan, kl beszélte tele a fejed ilyen marhasággal. Az a lány a könyvtárosunk a szemináriumban. De a hónapok óta belémszorult keserűségnek nem lehetett útját állni, sirva ömlött belőlem, akár a magzabolázhatatlan áradat. . Péter hallgatta egy ideig, aztán az ajkába harapott, fejébe csapta a kalapot és elviharzott, de az ajtóból még gyűlölettel visszakiáltott: — Azt hiszed, hogy mindenki úgy lefekszik nekem, mint te lefeküdtél? Kis szünetet tartott Anna, szeméből kitörölte a könnyet. Eckerdt Sándor rajzai Néhány napra rá elvetődtem a tudományos munkások klubjába. Ott találtam Pétert is, hozzájuk telepedtem. Key-rum mellett hangosan vitatkoztak. Péternek különösen nagy volt a hangja. Kivártam egy alkalmas vitaközi csendet és megkérdeztem, hogy van Anna. — Hagyd el, öregem! Rosszul élünk. Jól bevásároltam vele. — Miért? — kíváncsiskodtam. — Olyan együgyü nő. Semmi érzéke nincs a tudományokhoz. — Azt hallottam, kitűnő tanító. — Ugyan kérlek, már te is ezzel jössz? Még az De Betegségem alatt Péter mintha js valami a—á i—i rrr' megszelídült volna. Bűnbánóan s N vita tkozUm vele, szomorúan otthon ült. És én. azért megkérdeztem : mivel mindig szerettem, meg- B bocsátottam neki. Hamarosan ~ "" ne m ismerted? Nem kiderült, hogy egy félresikerült tudtad, kit veszel el? tanulmányán rágódott. Megsér- — Ismerte az ördög! Csinos tődött a bírálatért és otthon ült. kislány volt — összemeleged-Titokban még örültem is egy tünk. Jött a gyerek, én meg kicsit kudarcának, amely visz- beleugrottam, szaadta nekem. _ Nehezen ismerek rá d . Ne m Tavasz volt újra, és én egy bánt a lelkiismeret? A két gyekicsit megint boldog voltam. De rek sorsa? <— mondtam csenaz öröm most sem tartott so- desen káig. Lassan visszazuhantunk a M(t prédikálsz ? _ „.^а^ fel régi állapotba. Szertefoszlott _ Sokk a , No koponyák minden reményem, semmi sem (s tévedtek m á * A ház a sságnak maradt... csak a második gye- úgy sincs jövője [gazán sz e _ • . retni csak házasságim kívül le-Anna szemében felszáradt a het — különösen aki nagyot könny és fáradt, fásult hangon akar... Igyál — mondta csalbeszélt, mintha nem is a saját hatatlan bölcsességgel és lehajsorsát mondaná el, hanem egy totta a féldecit, regény vázlatos tartalmát. • * * — Egyetlen rideg szobában élünk négyen. Péter mint egy ' ,, , , , , idegen ember, korán elmegy és и53ап ú Jra virá 9b a borulnak késő este jár haza. Alig vál- 8 fák, és sok-sok fiatal szlvétunk néha néhány közömbös ben lángra lobban a szerelem, szót. Olyan messze kerültünk Elgyönyörködik az ember a fiaegymástól, hogy el sem tudom ш 57 „а udvarlásáhan az hinni, hogy valamikor boldogok шок telsz e9 udvarlásában, az voltunk, hacsak láthattuk is egy-egy óvatlan pillanatban egymást... Olyan bután, ön- egymáshoz érő kezekben, az zetlenül csak egy tizenhatéves -önfeledt kacagásban. De ha es-SIÄÄÄ is h09y ténként a néptelen utcákon, az - Válni akarok - tette el- erd6ben zavaro s ' b á 9yadt teW n " beszélése végére a szenvedélyes tet ű gyereklányokat látok, Anpontot. na szomorú sorsa jut eszembe. (Költőtársamnak, aldk csak beszélnek, tie nem írnak) Fáklyának kéne most lennünk Lobogva égrti e földi pályán, amit végigfutunk! Ne legyen hiábavaló az utunk! Tegyünk már végre valamit! Elég az önáltatásáb&l! __ Ne hintsünk most a nép~~elé önös számításból polyvát. Az igaz szónak bélyegét tetteink magukon hordják. Ehes e nép a jó szóra, kultúrára, s csak vár, csak. vár, szavunkra, mindhiába. Induljunk hát üstökösként sziporkázni, égni fénnyel, lelket gyújtogatva hullni, hullni szerteszéjjel. Testvér! Míg futjuk e rövid pályát, osszuk mi javunk van, osszuk: Legyünk világító fáklyák! Lehet: elesünk, elégünk — MeIIemészt önmagunk lángja — Fáklyasors. De világit s ez rendelése — hivatása. GYÜRE LAJOS CT1BOR STlTNlCKt: Napforduló Várlak, mint a föld csendesen a magot, mint az erdő párja madarait, hogy minden fája daluktól egy-egy dal legyen. Várlak, ahogy a domboldal a méheket, 's virágok ezrét, várlak, mint csöndes nyári estét messze fénylő csillagokkal. Várlak, mint ahogy őszutón a szőlőfürtök várnak csendbe a szorgos, fürge, lágy kezekre. Várlak, várlak, napfordulóm. S várlak, mint kökény a fagyot, mint a vetés a téli ágyat, várlak e sivár télben, váriák, mint a tavaszt s az új napot. Fordította: Kulcsár Tibor 21 ribámult a vígan kergetőző tavaszi felhőkre és fásult hangor 'olytatta: — Nagyobb megaláztatásró nég sohasem hallottam. Azt littem, hogy megőrülök. Akkoi irra gondoltam, hogy öngyilkos eszek, de felsírt a gyerek és assan elűzte fejemből ezeket íz észbontó gondolatokat. Két létig vergődtem, belebetegedem. De jobb nekem is, ha nerr •észietezem annyira, — fordult íozzám. Nem akartam kérdésekke :aklatni. Biztatásomat, bátoríts izavaimat kissé fölényesei negmosolyogta, mintha ar nondaná: tudod is te, mi a; >let! Ez a mosoly belém fojtota a szót. Milyen tanácsot adíatok én Annának? Annyira létért az egész történet, hog; >eszélni sem volt kedvem. Og; ünt, Anna megkönnyebbült logy valakinek elmondhattí lázassága történetét. Minthf negdöbbenésem némi örömet (kozott volna neki Mikor kissé hajlott háttal elment, egy pillanatra még elémvillant mint üde bakfis az iskols folyósóján és a tánccsoportban.
