A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-21 / 16. szám

— Mennyi? — Nyóc vót. Kettő meghalt. Hatot (elneveltlink. — Hol vannak? — Megnősültek, férjhez mentek. Ml meg Itt maradtunk. Az i>reg gazda is előbbre jön a kertből. Köszönünk neki, de csak néz ránk. Az arcát deres sörte borítja, amint leveszi a kalapját, hosszú őszes haja rendetlenül hull a homlokára. — Hangosabban szóljanak hozzá, mert nehezen hall már, szegény, — szól a' felesége. — Hány éves? — Nyolcvankettő. — Szép kor. Es elképzelem, amint ott ülhetne tisztán az asztalfőn unokái, «gyerekel körében. De csak ketten maradtak ... Így nem maradhat • •. Sikabony takaros, széles utcáit járjuk. Szívünkben jóleső érzéssel szemléljük az egymás mellett sorakozó plroscserepes házakat, melyek mint jó testvérek összebújnak és derűs ablakszemekkel bámulnak a poros útra. Az asszony ránk néz, szája valami adjonlstent mormog. — Maguké ez a ház? — kér dezzük. Az ember néz ránk, de többet nem mond, hiába kérdezzük. Az asszony beszél. Volt földjük ls vagy két hektár. A szövetkezetbe adták. Öregségit kapnak, ö beteges. A szívével van valami baj. Mikor beteg-Minden ház egy külön kis világ. Az ember, a család menedéke; puha fészek, meleg otthon, hová mindig visszavágyunk. Ezek az összeszoruló házak alkotják a falu megbonthatatlan közösségét. — Hát ez a viskó meg hogy kerül Ide? Ebben ls emberek laknak? — kiált fel meglepetten útitársam, hirtelen megszakítva gondolataim elkalandozó fonalát. Valóban, nem messze tőlünk egy rozzant viskó szomorkodik, szerényen megbújva egy csinos épület mellett Az utcára néző szoba már rég ledőlt, falait elmosta az eső vagy elterítette valaki. Megállunk a toldozottfoltozott kerítés előtt. Csupasz tűzfal mered elénk. A kémény vékony füstöt ereszt az égre. Tehát mégis laknak itt. Kl ez az ember, a ház gazdája, milyen az élete, vajon miért él ebben az összeomlással fenyegető házikóban?... ezek és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak bennünket, amikor betesszük magunk mögött a nyöszörgő kiskaput. * Az udvaron lomha kútágas szúette fája néz a magasba, a kút körül a koránkelő tavaszi gyom ütötte fel a fejét. Hátul egy picinyke Kertben öreg bácsi valami ásófélével bíbelődik, kajla kalapját föltolja a homlokára és bizalmatlanul tekinget felénk. A fal alatt vékony, sovány fejkendős nénike üldögél. Mikor meglát, lassan feltápászkodik és száraz, kékeres kezét hajlott derekához szorítva elénk tipeg. Arcán, homlokán az idő ekéje mély barázdákat húzott, beesett kék szemében valami riadt félelem lapul. — Jó napot, nénike! — köszöntjük. Így néz ki a „ház" — A mienk — mondja félénken. — Ml a nevük? — Az uram Egri Miklós. Az én lánykori nevem Erős Juliana. Szemünk a roskadozó tetőn jár, melyen korhadó napraforgószár, zsupszalma és egy-két mohos cserép feketéllik. Kívülről egy akácrúddal támasztották meg. Az asszony a gerendához dől, abba kapaszkodik és óvatosan figyeli, ahogy a házat szemléljük. — Bizony régi ház ez, van már kétszáz éves is — mondja • szinte mentegetőzve a ház nevében. — A vejem múltkor megreparálta egy kicsit, most már nem esik be úgy az eső. — Csak ketten laknak itt? — Ketten. — Gyerekek? — Vannak. sége felől kérdezzük, megjön a szava. A pozsonyi kórházban volt egy hónapig. Dicséri az orvosokat : — Jók voltak hozzám — mondja. Majd a szobába invitál. Egy szobában laknak. Ez a konyha ls. A mennyezet gerendái nedvesek, penészesek. Rozoga asztal, két szék, egy ágy és egy dlkó — ez minden. Az aszalón mosdótálban bab fehérlik, az ültetéshez készítették. A falon a mosdótál felett Szent Teréz képe törött üveg mögül néz le ránk. Mellette két angyal tartja a kissé gyűrött házi áldást: Hol szeretet, ott béke ... Nyolc gyerek. Hat él. Kiröpültek a nagyvilágba. Üres a fészek. Egyszer majd összedől. A szeretet, a szülők Iránti szeretet jut eszembe ... Elköszönünk. Szorongva néznek utánunk,, nem tudják mire vélni a látogatást. * * * A helyi nemzeti bizottság épQletében a titkár fogad bennünket. Az Egri család felől érdeklődünk. Megjegyezzük: mégiscsak furcsa, hogy a falu közepén áll még e régi ház, hiszen már életveszélyes benne lakni. Egész Csallóközben nem találtunk hozzá hasonlót. A titkár a sapkáját forgatja: — Kényes ügy ez kérem. Már sokszor beszéltünk róla. Nem akarnak kimenni a házból. Pedig már el kellene dönteni. Mikor az aszony kórházba került, az egyik fiá, aki Stomfán lakik, elvitte magához az öreget. De újra csak visszajött. Menhelyen ls volt. Mikor a felesége kicsit rendbejött és hazakerült a körházból, ő Is visszaszökött. Azt mondja, hogy ott akar meghalni, ahol született, a saját földjén, a saját házában. Különös, furcsa emberek. De lássuk, mit mond a szövetkezet könyvelője: — A fial azt szeretnék, ha az egyik az egyikhez, a másik a másikhoz menne. De ők nem akarnak megválni egymástól. Azt mondják, ha edd.'g kitartottak jóban, rosszban egymás mellett, akkor már öregségükre is együtt maradnak. A lányuk a szomszédban lakik. Mégis tenni kellene valamit... Talán a házat lebontani... A tan'tó csak ennyit mond: — Az Egriék? Ott abban a rossz házba? Ismerem. Nem kellemes dolog. Egyszer még rájuk szakad. Inte a vélemények. Visszafelé menet újra megállunk a ház előtt. Az asszony ül a fal alatt. Maga elé néz. Az ember az ásót belenyomja a nedves földbe. Két szomorú öregember. Hat gyereket neveltek. Szeretnének még sokáig együtt élni. De a ház igy nem maradhat... S a riporter, kl tudja ezt, elgondolkozva csukja be jegyzetfüzetét, Ozsvald Árpád Magunk maradtunk . 22