A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-21 / 16. szám

SZŰCS BÉLA Valaki kopogott az ajtón. Egy bizonytalan korú, feketeruhás összetört asszonyka lépett be. Rámemelte fénytelen tekintetét; hirtelen nem tudtam, ki az, csak mikor félszegen elmosolyodott és foghíjas száját elhúzta, szája sarkának egy jellegzetes vonásából ismertem meg. Meglepetésemben csak nehezen tudtam maaamból kiszorítani a szavakat; — Anna... Ml történt veled ? Ügy látszik, szivébe nyilallt a sző, mert arcára fagyott a mosoly, nagy, barna, csodálkozó szemét elöntötte a könny. — Nehéz az élet, — szólt erőltetetten nevetve, de a szeme, a lelke sírt. Közönséges, hétköznapi dolgokról kezdtem érdeklődni, hogy eltereljem figyelmét a fájő gondolatoktól, de milnden igyekezetem hiábavaló volt. Mint kisiskolás, szárazon, szűkszavúan felelt kérdéseimre, és mikor egy pillanatnyi csend támadt, kitörtek belőle az elkeseredett szavak: — Válni akarok! Egy pillanatig elkábultam, és ahogy teljesen felfogtam ezt a szörnyűséget, csak néztem, bámultam ezt a meggyötört asszonyt. Üde rózsaszálra hasonlított, — még porbatiporva is tüntetett röla a fiatalság. A gondterhelt arcból olykor-olykor elővillant a régi jókedvű bakfistekintet, és a fénytelen szemben tüzet csiholt egy-egy szenvedélyes szó. Olyan volt, mint mikor a rossz színpadi maszkon árulkodóan átütnek az igazi, a fiatalos vonások, az az arc, amelyet még az iskolából ismertem. Csak öt éve nem láttam. Micsoda fájdalom, jelki tusa, vergődés változtat néhány év alatt egy örökké nótáskedvű, kedves és fürge kislányt ilyen kiégett, reménytelen ronccsá. Anna az életéről beszélt, azokról az évekről, amely a szerelmes diáklányból megtört, boldogtalan anyát csinált. — Még tizenhét éves sem voltam, mikor udvarolni kezdett nekem — kezdte Anna, de szeméből soha nem tűnt el a fátyol, amely egyszer haloványan vonta be, máskor egészen elhomályosította. — Észre sem vettem, és minden szabadidőmet együtt töltöttük. Minden nap találkoztunk, hacsak néhány percre is. Szépen tudott beszélni, udvarias volt, belészerettem. Diákszerelem volt, ahogy tizenhatéves diáklányok tudnak lángolni szerelmükért. Az első szerelem jobban elvakítja az embert, mint bármi más. Azt hittem, hogy Péter 20 maga a megtestesült tökéletesség. Amit ő mondott, amiért ő lelkesedett, azért lobogtam én is. Vasárnaponként estig sétáltunk ... Micsoda tavasz volt... Ügy rémlik, hónapokig virágoztak a fák — beszéli Anna álmos szempilláit leeresztve, és szinte belefelejtkezik a folytatásba. De ijedten rajtakapja magét és kissé elpirulva, fakó hangon folytatja: у — Kirándulások kettesben, andalgások, önfeledt csókolódzások... és egy este, a tanév végén a búcsúzáskor... — Akadozik és elpirul. Magyarázkodik, idegesen mocorog és lesüti a szemét. — Magam sem tudom, hogyan történt, csak másnap döbbentem rá, hogy milyen gyenge voltam... Do már hazafelé vitt a vonat a messzi Keletre és a szerelem elfojtotta bennem a lelkifurdalást, a szemrehányást. Kis szünetet tart és gyűlölettel folytatja: — Egy hónap múlva megírtam Péternek, hogy gyerekem lesz. Hosszú hetekig nem jött válasz. Rettenetes volt. Éjjel sírtam, nappal pedig betegnek tettettem magam. Ki se mozdultam a faluba, semmi sem érdekelt. Egy nap aztán váratlanul megjött Péter. Minden reménységem benne volt. Bután, vakon azt hittem, hogy ő megment. Azt nem tudtam kitalálni, hogyan, de bíztam benne, ő okos és férfi — most neki kell dönteni. De csak annyit mondott, hogy hamarosan végetér a nyári szünidő, visszamegyek az iskolába, és majdcsak meglátjuk. Olyan szörnyű és keservesen kibírhatatlanul hosszú nyár még talán soha nem volt. — Lefogytam, megbetegedtem. Szegény szüleim vissza se akartak engedni az iskolába. De kl bírt volna engem otthon tartani? Repültem vissza. Csak egv hét múlva találkoztunk — azt mondta, sürgős dolga van. Orvosról, pénzről beszélt, de én alig hallottam. Mennyit kínlódtam egyedül az elkövetkező hetekben. Senki, de senki sem vigasztalt. Ezerszer megátkoztam gyengeségemet, meggondolatlanságomat, gyűlöltem magamat, az akaraterő hiányát, könnyelműségemet. Hányszor sirvafakadtam, ha a gondtalan lányokat láttam magam körül virgonckodni. Elhatároztam, hogy Írok anyámnak. Szegény öregaszszony, nyomban utánam jött, haza akart vinni, noha apám azt üzente, hogy látni se akar többet. Nem mentem. Anyám kétségbeesetten rimánkodott, de én maradtam. Szerettem Pétert. Okokat találtam kl, hogy miért nem törődik velem — mélyet sóhajt és fáradt, monoton hangon folytatja — Mikor már nem tudtam eltitr kölni állapotomat — micsoda szégyen — kimaradtam az iskolából és alkalmi munkát kerestem. Péter került, ha találkoztunk, dühös volt... Aztáh a nyolcadik hónapban egy nap kissé beszeszelve bejelentette, hogy szombaton esküszünk. — Amiről minden lány anynyit álmodflc, ábrándozik, amire olyan boldogan készül, én torkomba szoruló könnyekkel indultam az esküvőre ... nem is mentem csak a lábam vitt... semmi örömet nem éreztem. Mikor kimondtam az igent, nem bírtam tovább; slrvafakadtam. Nem az öröm könnyei voltak azok, hanem a boldogtalanságé. Szegény öreg szüleimre gondoltam, akik olyan nehezen neveltek fel, meg a Péter szülei is eszembe jutottak, azok se jöttek el, mert gondolták, ki tudja mifélét vett el a fiuk olyan sebtiben. Hallgatok, nézem a szenvedő aszonyt s közben Péterre gondolok, akit jól Ismerik. Igyekszem magamban felidézni jellemvonásait, hogy felfedezzem benne egy szerencsétlen családi élet okozóját. Péter jókedvű, kissé könnyelmű, bohó ember, aki mindig utóbb jön rá meggondolatlan lépéseire, meg is bánja, de az már ritkán segít és nem akadályozza abban, hogy új kalandokba ugorjon. Temperamentumos, szertelen természetét nehéz megszokni. Talán soha nem szerette igazán Annát, kapcsolatukat amolyan múló diákszerelemnek nézte. Mikor aztán bajba került a lány, hoszszú viaskodás után, betyárbecsületből elvette. Úgy látta, ez a legkönnyebb megoldás. — Azt gondoltam, vége szakad a megpróbáltatásoknak <— folytatja Anna és homlokén összefutnak a redők, szája szögletében néhányszor megrándul az ideg, fanyar mosolyra húzva az ajkát. — Péter mindig velem volt. Egy fél év alatt elfelejtettem a kegyetlen napokat. Néha egész boldog voltam. Csak apám konok, paraszti haragja nem akart enyhülni. Jó anyám titokban kétszer ls küldött csomagot, és egyszer orvosi vizsgálat ürügyén meg is látogatott. De a fél év csak vihar előtti csend volt. Megdöbbentő, hogy mennyire nem ismertük egymás természetét, vágyait. Igyekeztem Péter kedvében járni, de egyre gyakrabban maradt ki, egyre kevesebb ideje maradt számunkra. Megpróbáltam megérteni. Tudós szeretne lenni, merést céljai vannak, sokat vitázik munkatársaival, gyűlésekre, konferenciákra jár, otthon a szűk kis szobában képtelen dolgozni. Ml mindent megpróbáltam, hogy <ü<wt-s.