A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-14 / 15. szám

Régi dínomdánomokról írtunk múltkorában. Könnyen keresőkről, még könnyebben költekezőkről — nagyevőkröl, nagyivókról, dorbézolókról, pénzpocsékolókról, örömet hajhászó, vagyont fitogtató mágnásokról. Olyanokról, akiknek se magukért, se másért nem fájt a fejük, gondot, felelősséget más sorsáért nem ismertek, élték világukat s nem törődtek azzal: mennyi könnybe, vérbe, verejtékbe kerül duhajkodásuk ... Élték világukat. És ha meghaltak...? Volt bizony, akinek halála sem esett olcsóbban, mint az élete. A hatalmát veszített Halotton kimutatták a hatalomban maradt utódok, hogy akit a magas kegy ranggal-móddal áldott meg, az nemcsak mulatni — de temetni is tud. Azt még csak istenigazában... Hiszen a megboldogult nagyúr testét a kripta, lelkét a menny fogadja, magába, néhány misén túl költségbe többé nem kerül, kincsei meg itt maradnak a szívükfacsarodott örökösöknek. Miért ne adnák meg dúsan az örökhagyó végtisztességét...? Miért ne bizonygatnák ezzel is, hogy a tekintélyt, a birtokot, a gazdagságot, a kiváltságokat nem nyeli el a koporsó...?! A szt. Márton székesegyház falában vörösmárvány emléktábla jelzi erdődi gróf Pálfy Miklós halála napját. A sűrűn vésett latin sorokból kibetűzhető, hogy mi minden is volt az 1600. év tavaszán elhalálozott mágnás. Pozsony örökös grófja, várparancsnoka, főispánja, Vöröskő és Stomfa bárója, aranysarkantyús vitéz, komáromi, győri, újvári várkapitány, valóságos belső titkos tanácsos, császári kamarás, a túladunai és a határvidéki csapatok parancsnokló tábornoka, Nagybény, Kisgyarmat, Csuda stb., földesura — szóval ma röviden állás- és jövedelemhalmozónak nevezhetnénk.. Mindezen címek és rangok ellenére Pálív Miklósért éppen úgy eljött a kaszás, mint bármely más halandóért. S elég korán jött, mert őhatalmassága alig töltötte be negyvennyolcadik életévét, im, ha utolsó pillanata nem is különbözött a gyarló földi emberek millióinak végpercétől, annál inkább különbözött utolsó útja, melynél pompázatosabbat alig látott a gróf elmúlása évében egymást váltó két század. Mint valami nevezetes harcijátékra, díszes lovagi tornára — úgy gyülekezett az úrinép Pálfy Miklós gyászünnepségére az osztrák császár birodalmának minden sarkából. Egykorú kéziratos feljegyzésekben olvasható, hogy az özvegy: a dúsgazdag bankárlány — Fugger Mária (már akkor is előnyös volt a mágnás-bánkar házasság!) nem sajnálta a jobbágyaiból kifacsart költséget. A tetemet Vöröskő várából vitték Pozsonyba. A gyászmenet május 23-án délelőtt érkezett a városkapuhoz és a következő sorrendben vonult a székesegyházba: Elől egy fiúcska ment fakereszttel. Utána a német iskola növendékei és tanárai ballagtak, majd 14 aggastyán jött az ispotályból fekete köpenyben, kezükben égő szélméccsel. Nyomukban 7 aranyozott céhkeresztet hoztak, a kereszteket 7 pozsonyi kézműves céh tagjai követték, ugyancsak mécsesekkel. Egy hiúzbörkacagányos, tollforgós huszár kezében az elhunyt császári sassal ékes, ranyhímes vörös damaszt harcizászlója lengett. Lóháton lépdelt három gyászmentés főúr, egy dobos, három kürtös, egy feketezászlós kornétás és 33 háromtagú feketedolmányos huszár-rajból álló lovas-csapat, fekete kopjáikon fekete selyemzászlócskákkal. Két üstdobos, egy sípos, hat szakasz muskétás, hónuk alá fogott puskacsővel, kilenc lándzsaalja gyalogzsoldos, kik hoszszú lándzsájukat hegyénél fogva húzták maguk után, s újabb hat lövész-csapat folytatta a menetet. Mögöttük ismét egy kereszt tűnt fel, amit tí- franciskánus atya és egy másik kereszt, amit három pálos szerzetes követett. Pozsony és Nagyszombat városok magisztrátusát előkelőségek és nemesek serege váltotta fel, ezeket meg a latin iskola fiataljai, preceptorai és kántorai, a pozsonyi káptalan tizenhárom kanonokja, az elhunyt gyóntatója, hét győri kanonok, három csipkés-selymes öltözetű pap, egy hosszú ezüstkeresztet tartó barát s az egyházi csoportozat betetőzésül: az esztergomi hercegprímás, akinek palástját két felől két kanonok cipelte. Aki még nem unja, a többit is elolvashatja : Mikor a hercegprímás nagyszámú kísérete elvonult, csatlósok hozták ama bizonyos „aranysarkantyúkat", Pálfy aranyveretű kardját, aranyos, tollbokrétás sisakját és két kézre fogva a nehéz Pálfycímert és a sírfeliratot. Arannyal-ezüsttel edzett mellvértű, fehér atlaszujjasba bujtatott lovasapród, fekete gyászlobogós zászlóhordozó, fekete bársonnyal földig takart szénfekete mén előzte meg a kézben égő gyertyákkal teljes számban felvonuló pozsonyi polgárságot. Aztán a városi darabontok lépte dobbant, előttük a gróf belső kamarása fekete lobogót hurcolt a földön és bakacsin posztóval borított paripát vezetett. Harminchat tetemvivő vállán ringott a halott koporsója. Körötte és mögötte vállra vetett fegyverű alabárdosok, végül a rokonság. Az IUésházyak, a Szuhayak, a Thurzók, a Batthyányak, földesurak, generálisok, püspökök, érsekek — tízezer, százezrek holdak, kastélyok, várak jobbágytömegek urai. Feketéllett, csillogottvillogott a váralja és a székesegyház környéke, mikor az elhunyt fiai, leánya, özvegye, sógora, húgai, nénjei, számlálatlan jeles férfi- s asszonynép kíséretében a feketével bevont katafalk elé léptek. A régi kézirat arról is tud, hogy a megboldogultat sirató finom urak-asszonyságok a temetés után kifogyhatatlan választékú tor örömeivel vigasztalták magukat. Arról azonban nem beszél a krónika, hogy mivel vigasztalták Pálfy Miklós szlovák s magyar jobbágyait, akik viszont a gyászpompát és a tort siratták, amelynek bőségét-gazdagságát nekik kellett kiizzadniok. (s) Kis Péter Családja volt, más semmije. Mások földjén dolgozgatott. Kis Péter honvéd, Nagymizse, tegnap SAS behívót kapott. Messzire küldték. Védje meg kicsi családját, semmijét; napszámra váró földeket, szűkebb hazáját: Nagymizsét. ... Szenvedte a hideg telet, eltűrte a forró nyarat; kapott panaszos levelet, s a leváltás álom maradt. Az élelmiszer elfogyott, de nem az út, a végtelen. Menetelt és káromkodott, csapzott-tépetten, éhesen. GéHás kocsi az útfélén „Nem lát senki," villan agyán. Lekvárt lopott nagy hirtelen, négy kiló lehetett talán. Rajtakap az őr, jelenti föl. Két hadbíró tárgyalja már. Rövid per... A végzés tömör: „Golyó általi a halál." Megy a jelentés messzire. Olvas, ki írott szóhoz ért: „Kis Péter honvéd, Nagymizse, hősi halált halt a honért..." ZAL A JÓZSEF Nincs és nem is lesz • •. Sunyítsak én is, vagy hallgassak? Nem. Én csak maradok igaznak. Hadd nézzek majd tisztán utódom szemébe, s arca ne piruljon, hogy nem voltam őszinte magammal és másokkal szembe'. Részese vagyok én is e kornak, s felőlem bárki, bármit mondhat: bírálom, ami embertelen, ezért ne pöröljön énvelem, aki félve-fél, gyáva, hazug, mert énelőttem csak ez az út. Nincs és nem is lesz más mértékem: csak igaz szó, tett és az érdem. Hadat üzenek önmagamnak, ha nem maradok meg igaznak. TÖRÖK ELEMÉR 15