A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-07 / 14. szám

Pontosan száztíz esztendeje, hogy Eötvös József Dózsa György regénye megjelent. A nagy regényíró széles alapra tervezte miivét, nem egy ember emlékének szánta, amit könyve címével fejezett ki: „Magyarország 1514-ben", végeredményben azonban a társadalmi keresztmetszet főalakja mégis Dózsa György. Vajon milyennek látta Eötvös József Dózsa Györgyöt, száztíz évvel ezelőtt? S a hangsúly itt nem is a kerek évszámon van, mint inkább magán az esztendőn. A regény 1847-ben jelent meg. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy meglássuk az összefüggést a 48-as események és e regény- között. Amit 1514 nem tudott megvalósítani a parasztság felemelése érdekében, hadd valósítsa meg a most élő nemzedék 1848-ban! Eötvös erre Lőrinc ceglédi pap szavaival felel, aki magát teljesen azonosítja a felkelőkkel: „Vagy nem rosszabb-e sorsuk az igás marháénál?! Igás marháiról gondoskodik mindenki, hogy tagjaik a zordon téli napokban meg ne merevedjenek, nekik meleg ólat épít, nyárban legelőt, télben takarmányt keres számukra, s vigyáz, hogy le ne görnyedjenek terhök alatt, a népről ki gondoskodik?" És Dózsa, a király újdonsült adományozott nemese miért vállalta a biztos halált keresztesei élén? „Az — írja Eötvös — kit a sors nagy történetek eszközéül választott, félistennak vagy ördögnek szokott tekintetni a jövő kor által. Dózsa egyik sem vala e kettő közül... A keresztes had vezére vitéz, de közönséges és csak helyzete által kitűnővé vált férfinél nem vala több. Megtörhetetlen lélekkel, mit halála bizonyít, de előrelátás s minden nagyobbszerű vállalat vezetésére szükséges képesség nélkül, mit a paraszthad egész története bizonyít... kétségen kívül soha a nép jogainak védelmére s megbosszulására fegyvert nem ragadott volna, ha erre más körülmények által _ nem buzdíttatik ... a gondolat, hogy seregeit a Bakácstól vett szent zászló alatt nem a törökök ellen fogja vezetni, távol vala lelkétől... az egyetlen dicsőség, mely után, midőn váratlanul e roppant sereg vezérének Játtá magát, vágyódott: az vala, hogy tetteiben Hunyadit s e hon minden vezérét felülmúlja. Hogy Dózsának ezen nemesebb iránya megváltozott, az csak a nemesség iránti viseletének tulajdonítható." * * » Különösen szép vonásokat ragad meg a regényíró főhősének jelleméről, amikor Telegdi István iránt kimutatott háláját írja le, vagy még inkább öccse, Gergely iránt való gondoskodását felkelésük leveretése után, mikor reá már a kínhalál várt. Legyőzője, Zápolya János akarja megfélemlíteni a megláncolt vitézt. De Dózsa bátran válaszol neki: „Kérdezed féltem-e? A székely hegyek csak a napsugaraktól pirulnak, nem a népek gyávasága miatt s én ntint székely halok meg. Gyötörd eszedet, gondolj ki kínzást, mely új legyen s szokatlan, melyről századok után még borzadással beszél az utókor, én elvárom hatalmadat s könnyebben elfáradsz kínjaim nézésén, mint én a szenvedés között. De légy igazságos, János vajda! büntesd azt, ki büntetést érdemel, ki úri társaidnak ellensége volt s túzzelvassal pusztítá házaidat; de gondold meg, hogy Gergely ártatlan, csak kedvemért vett részt a háborúban!" • * * Dózsa végrendeletszerű szava, egyik utolsó megnyilatkozása: „Az itélet végre fog hajtatni, de nem gyalázatom, melyet Zápolya gyöngeségemtöl vár: örök dicsőség leend következése. Lelkemet nehéz vétkek terhelik: tetteket követtem el, smelyeket nyugodtabb órákban meggondolva, megbántam s melyekért az emberek talán átkot mondanának fölöttem, de kínjaim eleget fognak tenni mindenért. Isten s a jövő kor ítélőszéke előtt, hol egykor a hatalmas vajda is megjelen, utolsó pillanatban eltakarja múltamat s a megvetés nem az áldozatra, hanem hóhérjára vár... A népért emeltem fegyvert, a népnek élőképe gyanánt fogok ülni izzó királyi székemen, mely számomra készíttetett, de az égő koronát, melyet fejemre tett, gyönge keze nem fogja levenni homlokomról. A jövő ott találja azt s meg fog hajlani a férfi előtt, Ш azt panasz nélkül el bírta viselni!" MÖHR GEDEON Jellemzésében Eötvös József felveszi a versenyt bármely modern írónkkal. A regény alakjai eleven, élő emberek, akiket magunk előtt látunk néhány szavas jellemzése alapján. A jólelkű, de tunya Ulászló király, akinél „sokáig tartott, míg magát csak arra határozhatá, hogy székéről fölkeljen; s ha lábait a padozaton csúsztatva két szobán keresztülment s fáradtan székre ült, vagy legalább valamihez támaszkodott, úgy látszott, mintha éppen nehéz betegségből lábadna fei". Ebben a néhány szóban benne van az is, hogy Ulászló két esztendővel később nincs már az élők sorában. Még megkapóbb Bakács Tamás érsek jellemzése: „Bakács úgy néz ki, mintha kőből faragták volna — monda egykor a nádor fiához, a váradi püspökhöz. — Igen, válaszolt az elmés ifjú, — s mintha e kő alatt vipera lappangana." Látjuk az érsek magas termetű alakját, sötét szakállát, erős szemöldökét, megjelenésének méltóságát, de szúró, sötét szemét is és sajátságos mosolyát, mellyel a hozzá bizalommal közeledni akarót visszariasztotta. Telegdi István megnyerő egyéniségét egyetlen mondattal rabolja meg: „Még a? idő is, úgy látszik, tisztelettel vonult el az agg bajnok fölött, fejére tette ezüstkoronáját, de magas termetét nem hajtotta meg." Milyennek mutatja be Eötvös Dózsa külsejét? A budai királyi palota előtermében ismertet meg vele. Itt áll a fényes környezettől elütően egyszerű öltözetében az egymással gazdag díszekkel, drágagyöngygyel, hímzéssel vetekedő főúri gúnyák között s már csak ezért is rosszul érzii magát. De ezt még fokozza a nemes ifjak gúnyolódása, akik pompásan szórakoznak az egyszerű székely vitéz faragatlanságán. Elüt Dózsa György ettől a környezettől, annál is inkább, mert — írja Eötvös: „külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes benyomást tehetett volna; barnult vonásai egykor talán szabályosak lehettek, de két nagy sebhely mindent kitörölt, mi ez arcon azelőtt szép vala; a sötét lecsüggő fürtök,, melyek keskeny homlokát csaknem egészen eltakarták s a világosszürke, de különös vadsággal körültekintő szemek: arcának kellemetlen, majdnem ijesztő kifejezést adának. Vállas termete óriási erőre mutatott, de izmos tagjaiban hiányzott azon arány, mely a férfi fő szépségét teszi; s ki széles mellét nagyságához hasonlítá, annak úgy látszott, mintha egy növésben megakadályozott óriást látna maga előtt". Mit keres Dózsa a királyi palotában? Jogos ez a kérdés, annál is inkább, mert amúgy is rosszul érzi magát s még köznevetség tárgya is lett. A magyarázat egyszerű. Dózsa szülőföldjéről, Dálnokről Nándorfehérvárra került s ott a lovasok handagyává avatták. Mint ilyen szállt szembe lovasai élén egy betörő török haddal. Összecsapásra nem került sor a két had között, mert a török vezér, Ali párviadalra szólított bárkit a magyarok közül. Dávid és Góliát tusája ismétlődött itt meg, melyben a magyar Dávid, Dózsa EÖTVÖS JÓZSEF DÓZSA GYÖRGYRŐL győzött, rettentő csapással levágta az óriás jobbkarját, mire a török had hanyatt-homlok elmenekült s a környék felszabadult a török dűTás alól. Ezért nyert jutalmat Dózsa a királytól Bakács érsek sugalmazására s ezért kell Dózsának eltűrnie a léha nemes ifjak gúnyolódását. De az agg Telegdi István kimenti feszélyezett helyzetéből s elejét veszi a már-már-, kirobbanó vérontásnak. Különben is jön már maga a király s kezdetét veszi az adományozó szertartás. Dózsa pajzsra festett új címert kap, melynek főeleme a levágott török óriás véres kardja. Majd apród lép elő. A székely hadnagy csizmájára ezüst sarkantyút csatol s vállára arannyal hímzett damaszt mentét terít. Szakmári György felolvassa a nemes- és adománylevelet s Dózsa odatérdel a király trónja elé. Ulászló ekkor sajátkezüleg aranyláncot akaszt a nyakába. De jó szava, meleg kézszorítása nincs a fiatal vitéz számára. Olyan ez az ünnepség, mint a fagyos téli éjszaka hideg csillagragyogása. Dózsa dideregve távozik a királyi palotából. Azonban nem térhet vissza Nándorfehérvárra, mert pártfogója újabb megtiszteltetést szán neki. Bakács egyéniségéből folyik az újabb megbízatás. Bakácsban forr az őserő, a tettre való vágy. Kicsiben múlt, hogy nem ő került a nyugati kereszténység legfőbb, pápai méltóságára. Lehetett volna ő a pápa Leó helyett s most, hogy terve nem sikerült, újabb tervet kovácsol. Hadjáratot kíván indítani a török ellen. Már korábban keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen a pápa nevében. A parasztság gyülekezik is a keresztes zászlók alá Buda mellett Rákoson. Eötvös így írja le ezt a hadat: „Vad kinézésű, rongyokba öltözött emberek, szűrökkel vagy nyersbőrből készített bundákkal vállaikon, részint mezítláb, részint bocskorban, koldusoknak látszanak, ha fegyvereik nem mutatnák, hogy nem alázatosan könyörögni jöttek. Egy részük nehéz bunkókra vagy vasvillákra támaszkodott, mások hosszú rúdra egyenesen felvert kaszát, vagy szegekkel erősített cséplőt tartottak vállaikon s az izmos karok, melyek viszszacsúszott bő ingujjaikból kilátszanak, mutatták, hogy e parasztos fegyverek bármily karddal megvíhatnak." Itt a sereg, de nincs még vezére. Bakács Tamás a nemes Artándi Tamás helyett, akiben ellenségét látja, Dózsa Györgyöt juttatja a keresztesek élére. Ez a had azonban nem fordult a török ellen. Urai ellen emelt fegyvert a parasztság Dózsa vezérlése alatt. Miért ? 14