A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

se 4t <Szlovák szerelmes versek BÉKÉS ISTVÄN FORDÍTÁSÁBAN DAL Bazsarózsa lángra lobbant pünkösdnaprá... Ki szerelrrtét nem tagadta, ki mindenét odaadta, soha, soha nem siratta, nem siratta. S ki csak dézsmált negédesen, kapott, de nem adott sosem, az sírt később keservesen, keservesen. Hitszegő lett, s hűtlennek nincsen híve ... Csorba cserép törött szíve, s él az ember — él, hogy éljen réges-régen. Száll a vadlúd, messze száll a magas égen. IVAN KRASKO Ha tudnám Ha tudnám, hogy világ végén virít kedved virága, hetedhétországot bejárnék" érte, leszakítanám, hadd illatozzék kezed pamlagán, hadd lássam tökéletes boldogságod. S tudod te jól — nekem milyen szerény virággal volna boldogság az élet: ha cirógatnám hószín tenyered, ha megjósolná üdvösségemet! De irgalmatlan testőr vak szeszélyed. Vigyázz, kedves, a mérték betelik. S mikorra majd virágaidnak szirma elhervad és levele porba hull', te szorongatnád kezem szótlanul, te simogatnád ráncos ujjam sírva. És egyikünk sem sejti, mily vak űr tátong köztünk riasztó gőggel, majd ha szemünk kiszáradt és szívünk kihalt, s vén arcunkat, mint sárguló avart, fáradt kezünk örökre eltakarta. VOJTECH MIHÄLIK Ne a halált Ne kő legyek, amely nem érzi, hogy tapossák, s zápor cseppektől lassan porrá mállik, akkor se lennék kő, ha csak két lenge kis láb: szép lábacskád tiporna mindhalálig. Ne virágszál legyek, mely széltől óvó sziklák tövén kevélyen bontja színcsodáit, virág még akkor se, ha bokrom minden csokrát Vénusz tarolná le utolsó szálig. És lámpás sem leszek, amely fényét hiába fecsérli, ha pillád szemedre engeded. Rideg kő ne legyek, se elmúlás virága, se mécs, amelynek ellobbant világa, virrasztód hadd legyek, ki álmodat vigyázza, s ha forró testtel szunnyadsz — hadd becézzelek. VOJTECH MIHÄLIK Réti dúdoló Lekaszálták a rétet, szénaszagú a rét. S szénaillatú rétek felidézik a képed, első szerelmemét, mely mint a hullócsillag, felvillanó csoda, eltűnt, homályba fulladt. Ha száll a szénaillat, Újra érezlek a kristályos reggelekben, mikor a méla nök szemén csók árnya rebben, mint réten és berekben harmatcsepp ősz előtt. Hozsánna, rét és harmat! Harmatos rét ölén tiport mezitlen talpad, s most magad vagy a harmat, mit felszívott a fény, felittak szénarendek, aszú rög; szomjas ág. S én már nem zendítem az örök szerelemnek harsogó himnuszát. Szerelmespár az esőben Eső esik. Sürgetsz: gyerünk haza. Szerelmesen kérlellek én: ne még, rejtsen bennünket lombok sátora, s mint ághoz ág — bújj hozzám közelébb. Zuhogj csak, zápor. Támassz vízözönt. Tüzünket el nem oltod sohasem. Mint bűvös-bájos szerenád köszönt a vízcseppek zsongása, kedvesem, s a mámoros, ujjongó dallamokban szótlan szerelmünk, vágyunk muzsikál. Esik, esik. Konokul. Szakadatlan. De mi kivárjuk itt, amíg eláll. PAVOL HOROV % JSe Ss Щ me

9 Ш PAVOL HOROV <8b 2Sa & <§a Га 11