A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

E törzsből dúsabb hajtás virul öt esztendeje, hogy Párizsban a francia forradalom máglyája kigyulladt. Két esztendeje, hogy az elvakult zsarnok: Ferenc császár ül a Habsburgok bécsi trónján, 4tét éve támadják seregei a szabadságtrikolóros francia néphadat... Tikkasztó nyár van. A lassan leszálló estében tüzesen ragyog a pesti invalidus laktanya ablaksora. A gyertyafényes szobából francia énekszó szűrődik ki. A kaszárnya kapuja elől császári katonaság tuszkolja vissza a sokaságot. A francia forradalmi hadak Pestre szállított hadifoglyai 1794. július 14-én árestomaikban is megünneplik a királyi önkényuralom megdöntésének ötödik évfordulóját... Vajon hány hazafi ünnepeli titokban velük? hányan remélik, hogy a Habsburgbeavatkozók franciaországi veresége és a forradalmi fegyverek győzelme a hazai zsarnokság lélekharangja lesz...?! Az országban sokfelé felszikrázik a republikánus lelkesedés, de elhamvad, mielőtt lángra lobbanna. A függetlenségért és a polgári átalakulásért valő kettős harc megvívását csupán egy szükkörű mozgalom kísérli meg. S a forradalom hazai magvetői büszkén vállalják a leghajthatatlanabb francia köztársaságiak csoportjának — a jakobinusoknak nevét. A magyarországi jakobinusok szervezkedését a közéjük furakodott besúgók elárulják, a császári* fogdmegek az ország minden részéből összeszedik és börtönbe hurcolják a „Reformátorok Társasága" és a „Szabadság és Egyenlőség Társasága" kipécézett tagjait. A császári uralom megdöntésére és a szabad, demokratikus köztársaság megalapítására szövetkezett férfiak egész sorát hosszú évekre bilincsbe veri Ferenc császár vészbírósága. A titkos társaságok öt vezetőjének és két ifjú jakobinus-rajongónak pedig 1795 májusában az azóta Vérmezőnek nevezett budai generális kaszálón — a bakó fejét veszi. A mártírok legfiatalabbika: egy huszonkilenc éves jurátus, a gönci szlovák sómester fia: Szolárcsik Sándor. A tanulnivágyó, tehetséges fiút családja kispapnak adta. Csakhogy az egri licistát a teológiánál jobban érdekelte Voltaire, a páterek prédikációinál jobban magukkal ragadták Mireabeau beszédei. Tizenötéves korában aztán — miután a hittudományokba korán beleunt — elundorodott az egész szemináriumi élettől. Ekkor egy napon tollat ragadott és levelet írt az egri püspöknek. Nyíltan megírta, hogy nem marad tovább a szemináriumban „azon undok bűnök miatt, melyeket kispap társai elkövetnek". Hiába tartóztatták, hiába marasztalták, otthagyta a teológiát és jogásznak iratkozott. Egész fiatalon, alig tizenkilenc éves korában már a hétszemélyes tábla e&küdt-irnoka, majd az országgyűlés Árva megyei követének, a szabadelvű ellenzék egyik vezérének: Abaffy Ferencnek pesti házába kerül, mint fiainak nevelője, tanítója. Arva-megye forradalmi-hírű követének Kecskeméti utcai otthona az időben a franciaországi változások magyarhoni híveinek egyik leglátogatottabb gyülekezőhelye volt. Aki az Abaffy-házat kívülről figyelte — víg, zajos életet látott. Sűrűn jöttek a barátok, gyakori volt az ebéd- és vacsoravendégeskedés, a kedélyes poharazás. De a lefüggönyözött ablakok és a zárt ajtók mögött a köztársaságra, a kivívandó népjogokra csendülnek a poharak, lelkes vivátok zúgnak a „szabadság, egyenlőség és testvériség" győzelmére. S nemcsak a republikánus ifjúság körülrajongott Szolárcsik Sándor (Ősz Dénes rajza) példaképe, a vakmerő demokrata: Szentmarjay Ferenc tüntet a rangokat-címeket elsöprő francia forradalom „Citoyen!" — „Polgártárs" megszólításával, így köszönt be az Abaffy-házba a bölcs Hajnóczy József, a fennkölt szellemű Őz Pál, a harsonaszavú költő: Bacsányi János, a Marseillaise első magyar fordítója: Verseghy Ferenc, s az egyetem számos merész gondolkodású professzora is. „Citoyen"-nek, sőt „sansculotte"-nak nevezik magukat az Abaffy-asztal vendégei, akiket majd számos társukkal együtt 1795 tavaszán a Habsburg-zsarnokság börtönbe vet vagy vérpadra hurcol... A fiatal Szolárcsik ott forgolódik a jakobinusok körül. Készségben és forrólázas igyekezetben alig vetekszik vele valaki. 1793 augusztus 10-én, a párizsi királykergetés első évfordulóján, a jakobinus vendégek az Abaffy-ház ifjú nevelőjét is bevonják az ünneplésbe. Ö a legfiatalabb; ő töltögeti török findzsákba Abaffy dohányzószobájában a lakomautáni kávét, őt is megölelik, megcsókolják a „megvesztegethetetlen" Robespierre-t éltető „republikánus atyafiak". — „Mikor fogunk mi az emberiség méltóságára jutni?!" — kiált fel nekibúsulva az árvái követ — és Szolárcsik Sándor — ha szerénység és illem vissza nem tartaná — maga felelne gazdájának és patrónusának: „Meglesz. Meglesz valahogy..." Ö, a csodálatos szép Kecskeméti utcai napok! Itt hallja először Verseghy szájáról a Marseillaise vérforraló dallamát, itt böngészi a Párizsból titkos úton érkező hivatalos lapból: a ,,Moniteur"-ból a forradalom legfrissebb híreit. Fáradhatatlanul bújja, talán másolja is a köztársasági iratokat, sőt idővel négy tagot maga is beszervez a „Szabadság és Egyenlőség" társaságába. Mikor 1794 szeptember elején elfogatási parancsot adnak ki ellene — Szolárcsikot nem riasztja meg a börtön. Kezdetben azt hiszi, hogy a bécsi udvar figyelme azért terelődött rá, mert a Habsburg-ellenes árvái követ házánál nevelősködött, s vallatásából terhelő adatokat reméltek Abaffy Ferenc és a körülötte csoportosuló jakobinusok ellen. így aztán vigyáz a nyelvére, ügyesen forgatja válaszait, körömszakadtig tagadja, hogy bármilyen császárellenes mozgalomról' vagy titkos társaságokról valaha is hallott vagy tudott — döntő vallomást nem bírnak kiszedni belőle. Kéri, hogy szeptember 10-re kitűzött ügyvédi vizsgáján megjelenhessék, reméli s bízik benne, hogy bűntelensége napnál világosabban kiderül. De a per folyamán bebizonyosodik, hogy Szolárcsik tagadásával elsősorban az Abaffy-kört akarja menteni. Az ítélőmcster ráolvassa a négy általa beszervezett jakobinus nevét, és a bosszúálló, vak önkény az ifjút azok közé sorolja, akiknek hóhérkard áltai kell elveszniök. 1795. május 29-én, egy héttel azután, hogy Martinovics, Laczkovics, Hajnóczy, Szentmarjay és Sigrai fejét leütötte - az egri bakó — a császári ítélőmester kihir'deti Szolárcsik Sándor és ifjú társa: öz Pál előtt, hogy halálítéletüket az udvar megerősítette. Az ifjú Szolárcsik csak lelkendező famulusa s nem mestere, vezére volt a hazai jakobinusok próbálkozásának — de a mártírhalált mégsem kerülhette el. „Forradalmi megátalkodottsága" fő-fő bizonyítékának a börtöne falára szénnel felrajzolt „szabadságfát" tekintették. A szabadságfa törzsére és ágaira a per áldozatainak nevét, a tövén átdöfött pallos alá pedig ezt a sort írta: „Laetius e trunco florebit". „E törzsből dúsabb hajtás virul ..." — ezt jelenti a latin nyelvű jóslat, amelyért a fiatal jurátus 1795. június 3-án reggel, a budaj generális-kaszálón az életével fizetett. Perült ifjonti kedvét utolsó órájáig megőrizte. Kivégzésére díszes ruhát öltött, haját — a kor divatja szerint — gondosan berizsporozta. A szekéren, amely a vesztőhelyre vitte, hosszasan vitatkozott a melléje rendelt katolikus pappal. — „Ártatlanul halok meg, mint az üdvözítő Jézus..." —г felelt a pap vigaszára s az felháborodva rótta meg ezért az összehasonlításért az utolsó útjára készülőt. „De remélem, — mosolygott a haragos lelkészre Szolárcsik — hogy népemnek az én halálomból egykor több haszna lesz ..." Aztán leugrott a szekérről, összeütötte bokáját, s mintha táncba menne, friss léptekkel sietett fel a vesztödombra ... (s) 10