A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

DUBA GYULA Két évvel ezelőtt elhatároztam, hogy életemet a nevető emberiség szolgálatába állítom, és megpróbálom visszadni a kor humorának eredeti, nevettető funkcióját. Széleskörű előtanulmányokkal készítettem elő apostoli működésemet. Tanulmányoztam az embert, mint nevető lényt és megfejtettem, hogy miért nevet, ha egy tehén megnyalja a talpát. Később átolvastam a világirodalom összes vidám műveit, kivontam belőlük a tömény humort és lombikokba gyűjtöttem. Az így felhalmozúdott anyagot összegyúrtam, lassú tűzön megpirítottam és eredeti swifti iróniával ízesítve megformáltam belőle minden idők legkacagtatóbb humoreszkjét. Közönséges ember már a szagától is nevetőgörcsöt kapott és rövidesen szabadalmat nyert, mint a búskomorság egyetlen, biztos ellenszere. Hátra volt még a mű fémjelzése, az, hogy egy igazi humorista is elismerje kiválóságát. Elvittem hát egyik szatirikus hetilapunk főszerkesztőségébe. Negyedórán belül bejutottam hozzá, a szerkesztőhöz, az elismert és hivatásos humoristához, íróasztala mellett ült, feketét ivott és hozzá egy termelőszövetkezetet fogyasztott, amel« nem teljesítette a tójásbeadást és elhanyagolta a mélyszántást. — Anyagot hoztam — szóltam megilletődve a mester nagyságától. — Kritika — hunyorgott, — konstruktív vagy destruktív? — Csak humor — dadogtam félénken. — Tiszta humor. — Mezőgazdasági' vagy ipari? Esetleg közellátás ? — Emberi — magyaráztam. — Emberi humor, termelési igények nélkül. Meghökkent. — Hát az meg mi ? — kérdezte bosszúsan. — Na, olvassa fel! Olvasni kezdtem. Az arca mind kedvtelenebb és savanyúbb lett, végre egészen összefonnyadt. — Nem jó — csikorgatta fogait a humorista, — pocsék! Nincs se sava, se borsa, az ember sírni szeretne, ha hallja. Látszott, alig bírja -magát türtőztetni, hogy nekem ne ugorjon. Fejvesztetten menekültem. Otthon átdolgoztam az egészet, megspékeltem shawi szellemességgel és felhígítottam 2 liter twaini ötlettel. Hogy már az előadásom is kifogástalan legyen, megtanultam kézen állni, begyakoroltam 25 különféle grimaszt. Az arcom annyira megszokta a külünféle torz fintorokat, hogy rendőrségi tilalommal tiltottak el az utcán való járáskeléstöl, mert amerre mentem, megakadt a forgalom és az emberek elerőtlenedve, hasukat fogva hahotáztak rajtam. így mindenre felkészülve elszántan felkerestem mégegyszer a humor atyamesterét. Nem ismerte fel bennem a múltkori próbálkozót. Grimaszaim Tollat ragadtam és megírtam egy bús, könnyfal asztó balladát. Volt abban homály, zivataros éj, sikolyok, dráma, tragédia, romlás, minden. Feketecsuklyás bakónak öltözve olvastam fel neki. Az első sorokná: halvány mosoly ült ajkaira, szája megnyílt, mind szélesebt és szélesebb lett, már a fülét érte, majd azon is túlrepedt, körül a tarkóján, amikor is a koponyája felső része leesett, be a papírkosárba. — Höhöhö, hihihi — — óriási — ütögette épen maradt állkapcsát egy papírvágó késsel. — Ez már humor! Az ember azt sem tudja, hol a feje tőle. Kihalászta a kobakja agyi részét s papírkosárból és helyére illesztette. Vastag betűkkel jön le a legközelebbi számban! Zúgó fejjel támolyogtam ki a szobájából. — Győzelem, kétségkívül győzelem! De hát ez lenne... ez lenne a humor? Betértem egy ivóba és kértem egy liter bort. Szörnyen bántott a lelkiismeretem. Valami olyasféle határozatlan érzésem volt, ho

9y gyilkos merényiétet követtem el a gyanútlan emberiség ellen. — Mit búsulsz, kenyeres? — ült át egy torzonbronz, víg alak az asztalomhoz, — belelóg az orrod a borba! — Beteg vagyok — panaszkodtam, — mindent másképp látok. Nekem Sz élet csupa ellentét, ami nevetés, az sírás, s ami a nagy humoristának komikum, az nekem tragikum. — Mondj egy jó viccet — kértem őt. Várakozó Ottó rajzai bőséges felhasználásával, térdenállva felolvastam az írást. Sírva fakadt. — Hagyja abba, hagyja abba — zokogta, — mert megbolondulok. Ez magának humor?, Ö, hogy miért is kontárkodnak egyes dilettánsok abba, amihez nem értenek! Csikorgó fogakkal rohantam haza. — Beveszem pedig ezt a várat, ha addig élek is s a nagy Humoristát lábam elé kényszerítem! Mondott egyet, jót ne-' vettem rajta. Én mondtam egyet, ő kacagott. Elolvasta két előbbi humoreszkemet, amellyel a szerkesztőnél kudarcot vallottam. — Kiválóak — mulatott rajtuk — minden pénzt megérnek! — Gondolod, hogy ez jő humor ? — Kétségtelenül, — nyugtatott meg. Később kiderült, hogy sírásó és naponta 8 órát tölt koporsók és szótalan emberek társaságában. — Kérem, korunk humora körül valami hiba van. Beteg. Gyógyítani kellene. Pillanatnyilag egyetlen ötletem van csupán, mely ha nem is oldaná meg teljesen a problémát, de sokat lendítene a haladáson. Kisebb helycseréről van szó. Vidám sírásó ismerősöm próbáljon szerencsét mint humorista, a nagy Mester pedig menjen sírásónak! Fele se tréfa Európa szívében a nagy múltú de sekélyvizű Acrotal folyón Szelel és Sopak helységek között az életveszélyes, minden ízében recsegő szúette fahíd helyett vasbeton hidat akartak építeni. Teherautók egy álló évig hordták az építési anyagot: cementet, gömbvasat, követ. De az anyag valahogy mégsem gyűlt. A hatóság gyanút fogott, és a szeleli őrt el-' engedte, mert nem vigyázott a nép vagyonára. De a Sopakból felfogadott őr; sem vét ügyetlenebb és ezért őt is menesztették. így folyt ez egy jó esztendeig. Akadtak olyan őrök is, аок be sem várták a felmondást. A két faluban a hídórt állás lett a legnépszerűbb. Nyakra-főre jelentkeztek a hídőri állásra pályázók. A hivatalok tanácstalanul álltak a szokatlan jelenség előtt. Már hét évre előjegyezték az örjelölteket két-két hónapi váltással. De váratlanul tragikus csapás szakadt a két falura: hozzáláttak az építéshez. Nemsokára el is készült az ötvenméteres, egyszerű, de mégis csodálatos híd. Külön bizottság szállt ki, hogy megfejtse a rendkívüli talányt: hogyan fért abba az átkozottul egyszerű hidacskába annyi anyag. Hiába volt a bizottsági urak többhetes tudományos vizsgálata, számítása. Mégsem ezen csodálkoztak a legjobban. Szelel és Sopak falu képe egészen megváltozott. A nyitott udvarokat mindenütt modern kerítések zárják el az úttól, a tor-. nácokat betonozták, és akadtak olyan igényes emberek is, akik öntevékenyen kibetonozták a gyalogjárót a házuk előtt. A bizottság igen jól érezte magát e vendégszerető, kedves és szmlátomást gyarapodó falvakban. Nem is igen igyekezett vissza, de mikor végre is elindult, így összegezte a felsőbb hatóságoknak a kivizsgálás eredményét: „A híd nagyon költséges volt, de megérte, mert égé-' s z ern megváltoztat ta két falu arculat át." Szűcs Bé!á 9