A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

A BÁNYÁSZ E R ENCSE TLENSE G Az elmúlt hetekben a pesti rádió felhívta hallgatóit, hogy akinek Feszty-featmény, vázlat, rajz vagy egyéb emlék van birtokában, jelentse be a megadott címre. Az Illetékes körök ugyanis most készUlnek a nagy művész születésének századik évfordulója megünneplésére egy centenáriumi emlékkiállítás keretébein. Feszty.. Árpádtól — aki 1856-ban született ögyallán — én is őrzök néhány emlékét s ezek között a híres ^Bányaszerencsétlenség" clmü kép egy 35X20 cm nagyságú vázlatát, amely ezelőtt hetven évvel készült. Tekintettél az ünnepi alkalomra, talán nem lesz érdektelen, ha kissé bővebben foglalkozunk a festmény kelet kezésének körülményeivel. Erről maga a mester Így Ír a Vasárnapi Üjság 1686. január 3-i számában a lap szerkesztőjéhez, Nagy Miklóshoz intézett levelében: „Kedves barátom! Kérdésedre: hogy született e festmény? — válaszul megkísérlem leírni a Bányaszerencsétlenség fogamzásának történetét. A tavalyi .tél elején — benne voltunk már a novemberben — nagyban törtem a fejemet egy nagyobb méretű, tragikustárgyú genre-'kép megkontponálásábam. Alakjai magyar parasztok, helyszíne egy korcsma belseje. Készen voltam már vele, megvolt már a vászon ds, a ráma ls, szóval semmi sincs hátra, csak meg kell festeni. Akkor találkoztam a Sándor bácsik között a legkedvesebbel, Teleky Sándorral, akinek már régen megígértem volt, hogy meglátogatom Nagybányán. Most aztán úgy emlékeztetett Ígéretem beváltására, hogy «agyonlő, ha nem megyek el hozzá«. Mit volt mit tennem? Vászon, ráma, parasztok, korcsma belseje, ti csak várjatok sorsotokra. Abba kellett hagynom a kompozíciót, mert hisz most itt életem megmentéséről van sző. Tél Időben, fagyban, hóban lementem Nagybányára, ahol a hegyeik mélyéből sápadt, rongyos alakok verítékes munkával hozzák fel napszínre a ragyogó aranyát, ezüstöt. Ahol a rideg hegyek katakombáiban s a füstölgő kohóknak komor öbleiben ezernyi éhező fárad a nemes érc kiválasztásában, azért, hogy azután az az élettelen érc, az a kevély színű arany, pengve, csillogva járja 20 körül a világot s okozzon romlást, pusztulást az emberek között, legyen irigyelt játék hiú asszonyok testén, öröme, vágya millióknak, s megmételyezője szíveknek, lelkeknek... Ott jártam a kohókban, a sötét olvasztókban, ahol a kemencék száján kivigyorgó s kd-kicsapdosó Izzó lángnyelvek tüze élesen vet veres világot ez ott dolgozó félmeztelen alakokra, s amíg rajzoltam a festői helyeiket, érdekes csoportozatokat, nem tudom, ml volt nagyobb: gyönyörüségem-e, amikor festői szemmel szemléltem a kép-tárgyakat, vagy szánalmam, amikor eszembe jutott, hogy ezek az alakok, ezek a nedves, fagyos ruhájú bányászgyermekek, a tűznél melegedő halvány asszonyok mind élő emberek, akiknek szivük és gyomruk van, — akik éreznek és éheznek ls. De végre ls, én azért vagyok itt, hogy lerajzoljam őket. Azzal, hogy itt bölcselkedem, nem segítek szegényeken. Ott töltöttem vagy hat hetet; naponként elmentem в bányabejárat előtt, arra vitt utam. És különös, hogy maga a bánya kapuja' mily hidegein hagyott. Soha sem hittem volna, hogy valaha egy festményem tárgyául fog szolgálhatni. A kohókban készült vázlataim közül válogattam, keresgettem, vajon melyiket dolgozzam fel a sok közül, — s íme, az utolsó nap késő délutánján, haza felé menve, egy futó pillanatot vetek a . bánya-bejárát felé, — és mintha csak moet láttam volna először, úgy rábámultam arra a kapura. Mintha ez nem ls az a kapu lenne, amit mindennap oly •közönnyel néztem, amelyik mellett napon r ként hidegen mentem el. Olyan pontról láttam most éé olyan világításban, amilyenben még eddig soha sem. ÜJ volt elótkiérződák Feszty Árpád mély humánuma, emberszeretete, együttérzése és mély részvéte a kizsákmányolt dolgozók, a bányászpáriák Iránt, de ugyanakkor nem titkolja a „kevélyszínü arany", az egész embertelen tőkés pénzgazdálkodás iránti megvetését seht. Feszty Árpád nagyszabású történelmi kompozíciói mellett sem feledkezett meg a népről, bányászról, munkásról, a Csallóköz parasztjairól. Nemcsak festményeiben örökíti meg őket, de irodalmi munkásságában is helyet kapnak, mint például az 1897-ben megjelent „Az én parasztjaim" című kötetben. Feszty István tem, és Igen szépnek, érdekesnek találtam a dombjára boruló hővel, a szomorú téli fellegekkel, a bánya fölött elterülő kietlen tájképpel, s e bús képben ott meredt e kőkereszt, mintha az a bánya egy nagy sírbolt volna. Az ls aa! Sírboltja annyiaknak! ütszáz ember lépett át azon a küszöbön, vitte életével szerelmét, örömét, vágyát a napvilág után, s nem látta többé a napvilágot. Nem éreztem én most a hónak hidegét, csak szépségeit láttam, s dacára télnek, hidegnek, szenvedéllyel fogtam hozzá a bánya lerajzolásához, s rajzolgatás közben eszembe jutott mindaz a sok történet, amit otthon, vacsorázás után Sándor bácsi mesélgetett azzal az Ó szeretni valö kedvességével, azokról a szegény emberekről. Hogyan fohászkodnak, mielőtt a bányába leszállnak, hogyan szakad oeájok gyakran a föld, hogyan zárja el őket, hogyan sírnak utiáhoík az asszonyok, leányok, s lesik aggódva, amíg kiássák őket, vajon élve vagy holtan fogják-e kl szegényeket? Talán éppen ezen a helyen, amelyet most rajzolok, italán éppen itt siratta az a szegény asszony az ő fönntartóját, gyermekei kenyérkeresőjét, talán épp ezen a sínen gurították kl tetemét, talán éppen itt borult reája kínjával az özvegy ... A bánya torkából tompa zúgással fútt a szél, mintha a lenn dolgozóknak összegyűjtött sóhaját hozná ki; megelevenedtek előttem azok az élő-halott alakok, ott láttam magam előtt slmi-ibúsulnl, s elmerülni mély bánatukban, és — a vázlatiba oda is vázoltam őket. Az utolsó délután volt. Hazaérve mondám: — No, Sándor bácsi, tisztában vagyok már. Tudom már, mit fogok festeni. Nézzen Ide, ezt ma készítettem. __— Nini — a kereszthegyi bánya-bejárat. — Az — S mi lesz belőle? Bányaszerencsétlenség? — Igen. Másnap elhagytam Nagybányát, magammal hozva a Kereszthegy vázlatát és egynéhány ott vásárolt kosztümdarabot, s így készült el aztán a Bányaszerecsétlenség." így szól a levél, melynek minden sorából