A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

ZT Slökí József r Orsiobon ^т '/rí-: у

(у <

/J

; А у ' fflSw • — Felismeri? — Igen. Együtt szálltak le a vonatról. A nyomozótiszt most a bevezetett férfihoz fordult. Szavai keményen, határozottan pattogtak a szobában. — Elismeri, hogy ... — Igen. — Mondjon el mindent, őszinte vallomása csak könnyíthet helyzetén. A harminc év körüli férfi riadt tekintete végigfutott a nyomozótiszten. Pupillája kitágult, vértelen ajka megremegett a félelemtől. Minden hiába. Feje a mellére hullott és lassan, színtelen hangon beszélni kezdett. — Vlasta Novotnát egy éve ismertem meg Sokolovóban. Azelőtt sohase láttam. — Hogy került oda? — Ott dolgoztam és akkor nem tudtam hazautazni, mert... — Mert? — Mert előző nap elittam a fizetésem. Üres kézzel nem mehettem haza vasárnapra. Ott maradtam, hogy néhány nap alatt túlórával összekapjak pár koronát a bányában. Tudtam, hogy a feleségem és a gyerekek várnak, de nem tehettem mást. Pénzt kellett keresnem. Szombat volt. Késő estig dolgoztam. Barátaim hazamentek. Szobám hideg volt. Nagyon eovedül éreztem magam. Idegesen forgolódtam az ágyon, húzott minden az emberek közé. Felugrottam és elindultam. — Hová ment? — Le. Csak egy sört akartam inni. Gondoltam, könnyebben elalszom tőle. A pultnál álltam meg. Ott szürcsöltem a sört és némán nézelődtem. Egy dülöngélő ember jött oda. A nevenapját ünnepelte, nekem is rendelt egy féldecit. Visszarendeltem. Ittunk. Nem tudtam megállni, hogv ne Igyam. Körülöttünk kacagó párok siklottak a parketten. Csupasz lábak, álarcos nök, lihegő testek forogtak, illegtek, hajlongtak. Bámultam az ötletes jelmezeket, fura öltönyöket. Én ilyet még sose láttam. Olyan volt, mint a mese, és a táncolók elvarázsolt emberek. Alig vettem észre, hogy kevés a férfi, hogy itt-ott lányok táncolnak egymással. — Szabad lesz? — riasztott fel egy hang. Egy cigánynak öltözött lány állt előttem. — 0 volt? — Igen. Arcát fátyol takarta, csupasz karjai fehéren villogtak, kendője alól dús fekete haj borult a vállára. * Táncolni kezdtünk. A fiatal test lázba hozott. Mindent elfelejtettem. Forogtunk. Összefolyt előttem minden. Megbotlottunk egy székben. 0 kacagva rámdült. Nevettem én is. Belém karolt és kihívott az udvarra. Kint hideg volt, fújt a szél. Megborzongott, magamhoz húztam. Nem tiltakozott. Szeme izzott, remegett egész teste. Levettem arcáról a fátvolt, az ajkát kerestem. Erős karjai átfontak, ujjal a hajamba túrtak. Szinte beleremegtünk az ölelésbe. Már nem beszéltünk. Húztuk, vontuk egymáshoz testünk ... — Ne részletezze. Mi történt aztán? — A szobámba vittem. Amikor beléptünk, megriadtam. A köd kezdett tisztulni agyamról. Talán a feleségemre gondoltam. Nem tudom. 0 nevetett, kacagott. Egy-kettőre rendet teremtett. Én álltam és néztem ... Hirtelen ő is elkomorodott. Mintha megérezte volna tétovázásomat. — Ugye, nős? Mondja meg, én elmegyek. — Nem, nem! — tiltakoztam riadtan. Féltem, hogy eloszlik az öröm, elmegy ez a tündéri nő, és én egyedül maradok. Ott maradt... Amikor a férfi Idáig jutott vallomásában, felsóhajtott. Görnyedt alakja összeroskadt, ideges ujjai kopaszodó koponyáján táncoltak. Olyan volt, mint egy szürke rongycsomó. A szobára nyomasztó csend telepedett. — Gyújtson rá egy cigarettára, — törte meg a hallgatást a tiszt. Az ember mohón nyúlt a felkínált cigaretta után, meggyújtotta és mélyet szippantott. Á szoba felmelegedett az apró zajoktól. — A felesége nem tudott meg semmit? — Nem, nem tudott semmit. A pénzt mindig rendesen haza vittem. — És Novotná? — Vlastával utána sokszor találkoztam. Együtt jártunk szórakozni, mulatni, míg aztán egyszer megmondta, hogy gyereke lesz. Tőlem. Megijedtem. Szabadulni akartam. Nem tudtam. Szerettem. Vágytam gyerekes huncutságát, szemének tekintetét, minden porcikáját. Hogy tudott kacagni, csintalanul susogni! Olyan volt mint ej)y gondtalan gyermek: boldog és csacsogó! Apasztott a félelem. Mi lesz, ha megtudja, mi lesz, ha megtudja a feleségem! Már magam se tudom, miben reménykedtem. Nem tudom. Hagytam, hogy suhanjon az Idő. Egyre idegesebb lettem. Vallomást nem tudtam tenni. Kért, hogy vegyem el, ha szeretem. Könyörgött, hogy ne tegyem szerencsétlenné. ígértem, megnyugodott. — Miért nem vallotta meg, hogy nős? — Mert, mert... — Gyáva volt! — Szerettem ... — Folytassa! — Jött a karácsony. Haza akartam menni családomhoz. 0 kért, hogy maradjak vele ezen a szép ünnepen. Nem tehettem, otthon vártak. Sírt, rimánkodott. Elvesztettem a türelmemet, elöntött a méreg, megütöttem. Elfutott tőlem, aztán többé nem mutatkozott. Amikor vonatra ültem, már egészen elfelejtettem. 0 utánam lopódzott és amikor a vonat elindult, oda jött hozzám, velem akart utazni. Tiltakoztam, sírni kezdett. Körülöttem az emberek kezdtek felfigyelni. Féltem, hogy kitör a botrány, hogy valami szégyenletes történik. Beleegyeztem hát, hogy velem jöjjön. Egész úton nem beszéltünk. Kilátástalannak, sötétnek láttam mindent. Ragaszkodtam családomhoz, gyermekeimhez. 0 meg csak bújt hozzám, simult karomhoz, hogy kiengeszteljen. Szeme olyan könyörgően nézett, hogy ha rátekintettem, el kellett fordítani arcomat. Nem bírtam rossz lenni hozzá, pedig akkor már elhatároztam, hogy megölöm. Késő este volt, amikor megérkeztünk. Az apró állomáson csak ketten szálltunk le a vonatról. Felhajtottam a galléromat, nehogy megismerjenek. Az állomás teljesen üres volt. És mégis. Amikor az őr mellett elmentem, rámtekintett, és hirtelen, zavaromban köszöntem neki. — Így volt? — kérdezte a nyomozótiszt az őr felé fordulva. — Igen — bólintott az hangtalanul. — Folytassa! — Keresztülmentünk a falun, a réten át a folyó felé. Nem találkoztunk senkivel. Nagy volt a hó és végtelen csend borult mindenre. Még a kutyák se ugattak. Mintha meghalt volna a világ. Én mentem elől. Hátra se néztem. Mintha a világból akartam volna kigyalogolni. Alig bírt követni. Csak gyors lihegését hallottam. Az egyik ároknál megcsúszott. Amikor felsegítettem, görcsösen megragadta a kezem. — Jozsó! Istenem, hová viszel? — Haza, haza viszlek Vlasta. — El akartam fordulni; mert ha a szemét láttam, elhagyott minden erőm. De ő nem engedett. — Ugye, szeretsz még, Jozskóm? — nyögte felém, megcsukló hangon. Kirántottam kezéből a karom és Ismét élindultam. Lassan jött utánam, zokogott. Már egész közel voltunk a folyóhoz, oda akartam belelökni. Hátra szóltam: — Menj előre! — Hová? Hová küldesz? — zokogta. — A pokolba! — hörögtem és kihúztam a késemet. Sikoltott. Előttem elborult minden, a kezem lesújtott. Térdre rogyott és fuldokolva könyörgött életéért. Nem bírtam nézni rémülten parázsló szemét. Végeznem kellett vele. Megragadtam a torkát és.., Ez történt. De én... A nyomozótiszt kezéből kihullt a ceruza és élesen koppant az asztal üvegén. — Gazember! — sziszegte a vasúti őr. A férfi riadtan emelte rá a szemét, aztán zokogva az asztalra borult. Az ajtóban egyenruhás rendőr jelentkezett. — A foglyot elvezetni! — hangzott a kemény parancs. A fogoly összerezzent, azután tétova, csoszogó léptekkel elindult az ajtó felé. Várakozó Ottó rajza 21