A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

Tanítják játszani a fiúkat, mint fecske a fiát repülni. Csak azt csodálom, hogy nem szalad le egyik-másik a pályára, kivenni a labdát a játékos kezéből, akarom mondani a lábáról, „eridj innen, fogalmad sincs róla — idenézz, így kellett volna!" A játékosok pedig savanyúan néznek fel az ordításra, mint az egyszeri aleéepartner, akit kártyázás közben egy Ismeretlen ember váratlanul ügy képen teremt, hogy az asztal alá esik — mire csak annyit szól ki az asztal alól mérgesen: „mér, a vörös felsőt kellett volna?" Na, egyszóval nem értem az egész dolgot. Szép, szép, egészséges sport, nem lehet tagadni — de harmincezer ember, aki nem játszik, csak nézi? Biz ez tömegszuggeszció, hiába. Nem kiválasztott embernek, nem költőnek valő, mint jómagam, akinek képzeletét álmok, ritka látomások lobogtatják, ragadják messze a tömeg fölé. Megyek is. Igaz, még be is kell fejezni a „Húsvétvasárnap" cimü költeményt. De itt a kávéházban, vendéglőhen nem lehet — nagy a zaj, mindenki a versenyeredményekről ibeszél, dühösen. A Szlávia igenis jobb volt — reális a 2:1 eredmény. Ugyan kérlek, az Emtéká lazsált. Gyerünk haza, majd a békés szobában, leeresztett függöny mögött az ágyban ... elzárva a futballtól megbolondult világ zajától... majd ott megköltöm az utolsó versszakot, fejben. Leeresztem a függönyt, lehunyom a szemeim. Hűsvét... húsvét... verőfény ... feltámadás ... feltámadás ... izé... tényleg, az Emtéká nem támadott eléggé ... na mi ez... felhők ... mennyország kapuja... persze... az utolsó pillanatban a kapufáról pattant vissza... Molnár mindig magasan 16... mindig mondom, nem úgy kellett volna... majd én megmutatnám neki... / Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban: „Opata! Opata!... Tem-pó — emtéká! Tem-pő — em-téká!" Szorítsd, fene egyen meg, ordítanak. Ne driblizz, ne igazíts — gyorsabban most, na most, kapura, kapura, gól, gól! Ne olyan magasan — nézd a maflát, mire vár?! Hallatlan! Felháborító ! Disznóság! Lepasszolta! Oldalról kellett volna! Fejjel kellett volna! így nem lehet dolgozni! Tempó — emté-ké! Tem-pó — emté-ká! KARINTHY FRIGYES: TEMPÓ -EM-TÉ-KÁ GYORSTUDÖSITÄS Kedves Szerkesztő Uram, a szaván fogom. Én őva intettem, én megmondtam önnek, hogy én nem vagyok szakember, én csak egy Író vagyok itten, hogy írassa meg valakivel, aki ért hozzá, hogy aszangya kapulövés, meg gólképes, ön azt mondta, hogy éppen erre van szüksége, egy elfogulatlan szem, amelyik frissen lát és talán többet is lát, őszintén lát és megkülönböztet. És mindenesetre választékosan és finoman fejezi Ы magát. Hát kérem. Hát őszintén és frissen, sőt lelkesen, mindenesetre választékosan; nem érteni kérem, nem én. Hogy mire szalad itt össze ez a harmincezer ember? Mert össze vannak szaladva és itt szuszognak a verőfényes húsvéti boltozat alatt és nézik kimeredt szemmel a nagy zöld ellipszist középen és bennem szorongva bujkál valami leküzdhetetlen rossz sejtelem (ne is vigasztaljon Szerkesztő űr, érzem igazam van), hogyha arról volna sző, az volna hirdetve, hogy én majd kiállók az' ellipszis közepére és sziveimre tett kézzel, érzelmesen és balkan elszavalom .Húsvétvasárnap" című költeményemet, aminek éppen az utolsó strófáján dolgoztam, mielőtt kihurcoltak Ide, egyszóval, az- a hajmeresztő gyanú dolgozik bennem, hogy erre nem szaladt volna össze még harmincezer ember se. Pedig hát mégiscsak húsvétvasárnap van, nem igaz? Tehát amit én Ígértem a közönségnek, szigorúbban és szorosabban rájuk vonatkozik. Avers mindenkihez szól és mindenkiről — ez a huszonkét ember meg csak egymással törődik, nem szálnak egy szőt se, csak rúgkapálnak. Nem tudok szabadulni ettől a gondolattol. A blrő fütyül és mintha rám fütyülne és az egész irodalomra. De a közönségre is. Ez furcsa. Nincs még ága a nyilvánosság számára rendezett látványosságnak, színjátszást, cirkuszt ls beleszámítva, ahol a látványosság szereplői olyan keveset törődnének a nyilvánossággal, mint éppen a futball — mégis ezért rajong legtömegesebben a nyilvánosság. Legalább táncolnának vagy énekelnének rugdalódzás közben. Vagy legalább meghajolnának egy-egy nyíltszíni tapsra, amit holmi sikerült kapulövés vált ki. De ne adj Isten. Ezek nem néznek se jobbra, se balra, csak egymást macerálják dühösen. És csak lábuk van nekik, a kezüket nem szabad használni — he valamelyik megfeledkezik magáról és a kezét is fölemeli, égszakadás-földindulás, harmincezer ember ordít hogy hendsz, hendsz; mintha valami szörnyű illetlenséget követett volna el az illető, szemérmetlenséget, pornográflát. Ogy kell dugdosni a kezüket szegényeknek, mint ahogy valamikor a nőiknek kellett a lábukat dugdosni erkölcsrendészet miatt, szégyellni kell a saját kezüket, le kell tagadni, hogy van nekik. Láttam egy embert, aki mikor egyik futballista véletlenül megérintette kezével a labdát, mellette álló ártatlan bakfislányának eltakarta az arcát, hogy ne is lássa ezt a vérforraló szörnyűséget. Érthető, hogy ilyen mogorvák szegények. Ott van az orruk előtt az a szép, gusztusos, duzzadó labda, ott röpköd, kacéran, vidáman — és nekik nem szabad hozzányúlni, csak a cipőjük orrával. Nincs ezeknek kedvük énekelni. Csak a bírónak van jő kedve, neki szabad megfogni, p bezzeg fütyörész is, vidáman, mint a sárgarigó. Folyton füttyent, pitypalatty, aszangya, és a játékosok ilyenkor csodálkozva megállnak és kérdően néznek rá, hogy ugyan mitől ^ilyen ihaj-csuhaj. A közönség pedig egyre lázasabb. Semmi se elég jó neki, hecceli a fiúkat egymásra, mint a toreádorok a bikát. Általában a közönség mindent jobban tud, ezt megfigyeltem. Pont, mint a kibicek a kártyánál. Pfuj ,blró, ordítanak, nem látja, hogy offszájd? Opata, Opata, ordítanak, úgy látszik, valaki eltévesztette az opatát, ez valami figura amit nem értek, be kellett volna mondani az opatát, kézből. 19