A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

Az egyik anyai dédapám parádés kocsis volt a földbirtokoséknál. Mikor megöregedett, meghagyták az istállóban, ahol apróbb munkákat végzett az új kocsis mellett. Kisiskolás koromban ö már Igen öreg ember volt, de jól bírta magát, pedig egész életében örökké pipázott; én el sa tudnám öt magamnak képzelni másképp, csak pipával a szájában. Gyakran eljártam hozzá, olykor egész délutánokat töltöttünk együtt. Ültünk a fekete pokróccal leterített dlkón, — mely az öreg hálóhelye volt — s hallgattuk a lovak horkantásait, dobbanásalt. Az öreg felállt, összeseperte a felgyülemlett lótrágyát, fényesitgette a zabiákat, vagy kiment vízért a kútra s nehéz, lassú járással visszajött a teli vödörrel. Leült újra mellém, pöfékelt és leborgasztott fejjel hallgatott. Ki tudja, mi járt az eszében ilyenkor? Hogy az Ifjúságára sokat gondolt, az biztos, mert néha mesélni is kezdett róla, csak úgy magának, mintha én ott sem lettem volna, mintha csak hangosan gondolkozna. Azt az esetet, mikor leszakadt a híd a kocsi alatt s az urasággal együtt belezöttyent a jármű a patakba, többször elmondta. Szerettem az istállóban időzni. Nézni a szép kövér lovakat, az öreg ritkás, hosszú bajuszát, arcának mély ráncait, kopott csizmáját. Most már a fellegekben pipázgat szegény valahol, s talán a madaraknak mesélgeti a régi históriákat. Télen jó meleg volt az istállóban. A dlkó fölött régi, piszkos kőnyomat függött a salétromos falon, de arra már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. Emlékszem, néha panaszkodott is, én még nem igen tudtam felfogni, mi is az, ami bántja, s ezzel az öreg keveset törődött, neki az volt a fontos, hogy könnyíthessen egy keveset a szívén. Harangoztam a lábammal és néztem az öreget. Előfordult, hogy dédapámnak a kocsiszínbe kellett kimennie valamiért. Ilyenkor mindig elkísértem. A gazdasági udvarból az igáslovak istállóján mentünk keresztül, mely a másik mellett volt. Rendesen üres volt, hiszen a lovak kint dolgoztak. A túlsó ajtón kilépve a kastély udvarán találtuk magunkat. A. kastély — büszkén és némán — tőlünk balra emelkedett. Ml jobbra fordultunk, végigmentünk az Istállófal mellett — mely ezen az oldalon repkénynyel volt befuttatva, hogy el ne rútítsa a kastélyudvart — s néhány lépés után elértük a szín nagy, kettős ajtaját. Innen már közel volt az udvar utcafelőli kőkerítése. Az öreg elővett egy nagy rozsdás kulcsot s kitárta a szín ajtaját. Bent télhomály volt s valami olyan, kenőcsöktől, olajoktól eredő szag, amilyet azóta sem éreztem sehol másutt, s amit még ma is az orromban érzek, ha visszagondolok 18 arra a kocsiszínre. £n azt a szagot inkább kellemesnek érzem, mint rossznak. A színben, egymás mellett két kocsi állt A nyitott nyári és a felhúzható-fedelű nagy kocsi, amit ritkábban használtak. A falon szerszámok lógtak, a falak tövében pedig edények, rongyok és egyéb tárgyak hevertek. Míg dédapám megkereste, amire szüksége volt, én belevetettem magam valamelyik kocsiba, s elterülve a puha illésen, behunytam a szemem. Ilyenkor azt képzeltem, hogy a kocsi röpül, négy mesebeli táltos húzza s száguldunk szinte a levegőben, árkon és bokron át. Mikor kijöttünk, dédapám újra elővette a kulcsot s bezárta az ajtót. Ballagott vissza; én leginkább mögötte lépkedtem, tekintetem az udvar közepén levő virágágyasra és kerekes húzta, ezáltal homloka alacsonnyá vált és száz ránc szántotta keresztül. Hangja olyan volt, mintha a sírból jött volna. Csak a röpülő seprő hiányzott alóla. Sokszor megjelent, mindig ilyen váratlanul. Kerti sétájáról tért vissza, meglátta, hogy nyitva van a szín ajtaja, odahozta a kíváncsiság. Mikor először feltűnt, dédapám visszahúzott az ajtóból, lehajolt hozzám és a fülembe súgta: — Eredj hozzá, oszt csókolj neki kezet. Eleget tettem a kívánságának. A kocsiszín kellemes Ulata után visszataszítónak éreztem az öregasszony szagát. Penészillat áradt belőle. Váltott egy pár szót dédapámmal, majd megfordult és faképnél hagyott bennünket. Második találkozásunknál nem kútra függesztve. Meg a kastély ablakaira, melyeken díszes, kovácsolt vasból való rácsok karcsúskodtak. Az udvar rendszerint teljesen üres volt, már úgy értve, hogy emberi lényt nem láttam mozogni benne. Csak a vadászkutyák csaholása hallatszott — ketrecük a kastély déli végében húzódott meg, — és a kerti fák suhogása, ha véletlenül a lombjukba bújt a szellő. Előfordult azonban, hogy mikor kiléptem a kocsiszín homályából, egy feketeruhás öregasszony állt előttem, egészen közel. Zajtalanul jött oda, amig bent Időztünk, mintha a föld alól bukott volna elő. Eleinte meg is ijedtem tőle, szívem feldobogott, mint a kamasznyúlé, ha kutya veti magát utána. Később már nem féltem tőle, megszoktam, hogy nem kísértet, hanem az öreg méltóságos asszony. Hasonlított valamit a mesék boszorkányaihoz. Sovány háta görbe volt és vékony sétabotra támaszkodott. Fehér hajába beletúrt a szél, cipője nagy volt és hegyesorrú. Szemöldökét telcsőkoltam neki kezet. Dédapám mellettem állt és egyre szorongatta a karomat, de én még akkor nem tudtam, mit jelent ez a szorongatás. Mikor visszatértünk az istállóba, zsörtölődni kezdett az öreg az elmaradt kézcsók miatt. — Szorongattam a karod, te meg csak álltál akár a fadarab. Akkor még nem tudtam, de ma már tudom, hogy azt a kis darab kenyeret féltette az öreg, amit az urak odadobtak neki azzal, hogy megtűrték az istállóban. Azt hitte szegény, ha a dédunokája nem csókol kezet a méltóságos asszonynak, megharagszanak rá s kiteszik a szűrét. így ment ez aztán évekig. Mikor megláttam az udvaron a penészszagü vénasszonyt, odaléptem hozzá és megcsókoltam szeplős, ráncos kezét. Ha magam talán elfelejtettem volna, dédapám bütykös ujjainak szorítása figyelmeztetett rá, hogy most az én számom következik. Én már akkor forrófejű legényke. voltam és terhemre voltak ezek a kézcsókok. Kinevetném azt, aki azt mondaná, hogy az ébredező osztálygyűlölet, vagy emberi méltóság gerjedezése volt. Gyerek voltam én még ahhoz. Lehet, ho«v morcogott már valami bogár tudatom küszöbe alatt, ám annak, hogy nem szerettem az öregasszony kezét csókolgatni, legfőbb oka az volt, hogy idegenkedtem a szagától és ráncos kezének hideg tapintásától. Odáig ment a dolog, hogy már undorodni kezdtem ezektől a kézcsókoktól. Mivel szerettem dédapámat, nem akartam ellentmondani neki, s minden esetben teljesítettem kötelességemet. De a kézcsókok közben igen ágaskodott már bennem valami. Mikor átmentünk az udvaron, rettegve néztem körül, nem közeledik-e az öregaszszony. Fellélegeztem, ha nem láttam. S pokolba kezdtem kívánni, ha vékony botjára támaszkodva felénk totyogott. Dédapámnak nem szóltam egy szót se, soha. Előreléptem, kezetcsókoltam, aztán mentünk tovább. Gyerek voltam, mikor kiléptem az urasági udvarból, kirepült fejemből az egész, mint a pelyva a tenyérből, ha fúj a szél. A kastély is, az asszony is, meg a kézcsók is. De annak idején abban a pillanatban, mikor feltűnt előttem a feketeruhás asszony, mindig .elfogott a vágy, hogy futásnak eredjek. Nem tettem meg soiiá. Mikor szám а kezéhez ért, mindig arra gondoltam, el kellene mondanom valakinek, hogy velem szörnyű Igazságtalanság történik, mert olyasmit kell csinálnom, amit nem akarok, amire az égvilágon semmi szükségem, ami ellen minden porcikám tiltakozik. S mivel nem volt senki, akinek ezt elmondhattam volna, szerettem volna olyat kiáltani, hogy nagyon sok ember meghallja. ítéljék meg, Igazam van-e? Biztosra vettem, hogy akad majd a sokaságban valaki, aki igazat ád nekem. Egy kócos gyermek állt meghajolva a madárijesztő méltóságos asszony előtt s megcsókolta a kezét. De szíve lüktetett a vágytól, hogy megkérdezze a világtól: szükséges-e ez a kézcsók, vagy sem? Kiáltani olyat, hog- sokan meghallják, nem tudtam. De a vágy, hogy mások is megismerjék gondolataimat, valahol a lélek zugában megmaradt bennem. Megmaradt, hogy később egy magamat tovább emésztő, de már ki-kitörő tűzben lángoljon fel. Megírták már sokan — s a legszebben talán Tamási Aron — mi minden kell ahhoz, hogy valakiből író legyen. Az én esetemben Ady versei s egy alig Ismert regény vitték a döntő szerepet. De most, hogy az évek ormairól visszanézek, nyugodtan mondhatom: ha odáig viszem, hogy valaki majd írónak fog nevezni, ez nem kis mértékben lesz köszönhető a fent leírt kézcsókoknak. Veres János