A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-10 / 10. szám

Csontos Vilmos verseiből I J Í i OPTIMISTA ENEK Sejtések szépült távlatából Hajnalt dereng az ég. Szakadva bomlik szét a fátyol, Mi eltakart a napsugártól, És fény csordul föléd. Hogy élsz, hogy szép az élet: érzed, S ajkadra- dal szökik. A gond, a bú, mint szökevények, Elosonnak, s helyükbe néked Oj öröm érkezik. Szívedben, — mintha madár lenne, — Szerelem rak fészket, És úgy borulsz a végtelenre, Mint a legdrágább kedvesedre, S hogy a tiéd: érzed. Sejtések szépült távlatából A hajnal így dereng, S mire kiérsz az éjszakából; Két karod testvérként nyalábol Már minden idegent! — Az lesz majd csodás, virradat, ha így ragyog rád a nap, És te merészet lépsz, s kacagva Hajítod fel szíved a napba, S az menten lángrákap! S ragyogsz új csillagként a földre, S a föld visszanevet! S kivirágzik minden göröngye; Te minden szívre virágot kötve, Kezdel új életet! VERGŐDÉS Fekszem, de nem alszom, Gyöngyözik az arcom, Gyötrelmek patakja Mossa nyomát rajta. Mi gyötör: ki kérdi? Őrlődöm, — ki érti, Ki tudja, — mi miatt Virrasztok, vergődöm ? — Kínjait rám hagyta Az ősöd, — az ősöm. Ébren tart két szemem, S mélyen szánt lelkemen Gondolat ekéje, Befogtam eléje Magamat, hát rajta! Reng az eke szarva, Csillan vasa éle Felnézek a napba, Ügy állok eléje, Üj vetést akarva! Tenyerem, tenyerem, Tárulj szét, melegen Süt a nap, — itt a mag Szívemen, roskatag Vállamon cipelem; Szórd tele tenyerem Teli a barázdát... N. S csordulj gyökerére Jó íz, — kik kaszálják: Teljenek be véle! Csitulj szívem, arcom Simulj el, pataknyom, Már dúsra öntöztél, Bús szolga ősömnél Különbre mosdattál... Nyugodalmat adjál, S vigasztalj gondolat, Ne eméssz, ne őrölj, S ne akard: dolgomat. Hogy. kezdjem elölről! A KISFIAM A kisfiam még félve lép, Megfogom hát kicsiny kezét, S bíztatom; nyomomba lépjen, Hogy egyszer messzire érjen. S mintha értené kisfiam, — Mit nem értenek annyian, -Hogy célját csak az éri el, Ki bátran indul, s lépni mer! Középiskolás koromban együtt laktam a kollégiumban vele. Igazi nevét már nem is tudom és azt is elfelejtettem, miért neveztük el éppen Sijának a sündisznóhajú, szemüveges, cingár osztálytársunkat. Vékonydongájú barátunk igen fázós volt. Ha meg melegre került, nyomban elszunyókált. A kollégiumban Sija lett a tűzmester és ezért neki dukált a kályhamelletti hely a tanulóban, ágy, a hálóban. Ha valaki elrikkantotta: — Sija, tégy a tűzre — barátunk még álmában is talpra ugrott és szolgálatkészen ellátta funkcióját. Egyszer aztán úgy történt, hogy valamilyen hangversenyre mentünk a kollégiumból. A hangversenyterem zsúfolásig megtelt és a kellemes melegben egy-kettőre elálmosodott az ember. A műsor lenyűgöző volt. Egy Csajkovszkij hegedűszólóban gyönyörködtünk éppen. Az előadóművész nehéz szempilláit leengedte és a szenvedélyes futamoknál átszellemülten hajlongott. Éreztem, hogy oldalról valami rámnehezedik. Ijedten oldalra pislantottam és észrevettem, hogy a mellettem ülő Sija szundikál és kinyílik a szája. Megszeppentem. Pillanatokon belül halálos biztosan horkolni kezd. Mit tegyek? Sija elszenderedését kívülem senki sem vette észre, mert ha valakinek nekitámaszkodott, olyan katonás tartással tudott aludni, hogy ebben senki sem tudta utánozni. Egy kissé nagyobbat fújt, ami után a horkolás következik. Tenni kellett. Magam sem tudom miért, milyen ördögi sugallatra odahajoltam Sijához és egy zongorafutamnál a fülébe súgtam: — Sija, tégy a tűzre! Ami ezután történt, az a világ hangversenytörténetében bizonyára példa nélkül álló. Barátunk felpattant, nagyot ásított, nyújtózott és jó öblös hangon harsogta: — Hol a lapát? Egy pillanatnyi dermesztő csend következett. A hegedűművész a mély átélésből felrettenve, karját leejtve bámult Sijára, aki a leghamarább felfogta, mi történt. Almos szemmel bocsánatotkéröen körülnézett és vagy háromszor ismételte: — Pardon, bocsánat. — És hogy mentse, ami menthető, odarikkantotta a pódiumon csodálkozó zenésznek: — Folytassa csak nyugodtan. De akkor már kitört a feltartózhatatlan röhögés és az egész terem fékeveszetten hahotázott. A jelenlevő hetven kollégista gyorsan megértette, mi történhetett és továbbadta a közönségnek. Aki megtudta, kacagott, mások meg dühöngtek a megzavart művészi élmény miatt. A zenészek bárgyú szemekkel néztek egymásra és a közönségre, mi pedig szépen elszeleltünk. Akik komolyságukban bízva ott maradtak a hangversenyen, elmesélték, hogy még kétszer tört ki elemi erővel a nevetés. Szűcs Béla 9