A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-03 / 9. szám

tette vagy te! A jegyes nép minden percben itt lehet, te meg csak sírsz, te meg csak nem készülsz. A lány most megint felzokogna, de nyikorog az ajtó, jön be az embér, az édesapa. Mogorva, kedvtelenül ül le a kályha mellé és türelmetlen az öregasszonyhoz. — Mér nem gyönnek a vendégek? A kérók majd beállítanak és fogadónép sehol. — Gyönnek azok. Nem állithatnak be naplementében — csendesít nyugalomra az öreganyó. Aztán belehullnak a csend örvényébe, az forog velük, az forgatja őket. A lány az apára pislog, de az nem fogja fel a pillantását, cigarettát csavar és füstöl. Ezt teszt napok óta. Valami idegesség feszül a torkában s hogy ezt a fojtó feszülést ne érezze, szívja halomra vágottdohányból a cigarettát. Az öregasszony meg a kendője sarkát tépi s minden úgy fest, mintha csendes őrület cellájában vergődnének. S a bor, a pálinka, sütemény, torta az asztalon. De hol maradt a hangulat, a mámoros öröm, a madárröppentő jökedv? A vendégek szállingóznak már, helyet foglalnak, de áramlásban, az ide totyogásban, mintha nagy-nagy fúldoklás lenne. A pohár is lehúzö bilincs a kézben, nem ugrik a szájhoz. A kérőket sem fogadja jókedv, rejtett ravaszság, móka. Kérik a lányt, szavalnak, ajándékokat osztogatnak, széjjeloszlanak a szobában és innának, beszélgetnének. De biába, hiába! Nem jókedv ez, nem kérő ez, a házigazdának kellene a prímet vinni a beszélgetésben, hozzá ls fog ő, de értelmes gondolat nem fogan a fejében, csak Izzad, küszködik, aztön attól a néhány pohár kisüstönfőttől-e, mitől, leereszti a fejét és hallgat. A kérők s az itteni vendégek is sunyítanak a gazdára és nem hallgatnak el: Isznak, kortyolnak, löccsentik a bort, pálinkát az asztalra. A fiatal szerelmesek össze- • bújtan, forrón simulnak egymáshoz. Bár tekintetük az apán szaladgál, aki összeesetten ül és mér az arcán is valami haragféle villódzik. Mert inna ő is, letyefetyelne ő is, ahogyan az kérőben szokás, de... tehet-e róla, képek, emlékek szomoritják. Űzné őket, hessentené el magától, de csak jobban jönnek, rajzanak és б néz a borra, a fogyó, égető pálinkára és nem tud csinálni semmit. Még egyszer gőgből és konokságból az érzései ellen lézad, belekap egy ifjúságot, szerelmet ide tépő nótába, azonban az úgy összemarkolja a szivét, hogy belefúl. A kérők pedig tudván, hogy hol van a baj, miért ilyen a gazda, nem figyelnek már rá, kurjantanak, rikkantanak és isznak. Az apa mocorog a széken és nyög. Rohan vele visszafelé az Idő, az ő kérőjében áll meg a képzelet, ott ls hasonló nyugtalanság, ideges hangulat ülte meg a szobát. Nem szerette azt a lányt, akit a szülők megkérettek vele. Lányt szült neki, fiút szült neki az asszony, éltek együtt, szenvedtek együtt, de nem szerelemben, nem megértésoen, a loiaert, vagyonért éltek. S húzták a szörnyű igát sokáig, s az embernek jól esett, ha csak egy napra is menekülni tudott az asszony közeléből. A háborútól, a második világégéstől irtózott minden ember, a behívó elől a föld alá is bújt volna, ö nem. ö kézbe vette az elszólító levelet és ment. Néhány éves fogság után soványan, betegen tért viszsza a faluba. Te pálinka, te részegítő, szomorltő mámor, milyen volt ez a visszatérés? A hír előreszökellt, hogy jön. Várta az asszony, várta az édesanya és ő beállított. Szakállasan, soványan állított be. Repültek karjába a gyerekek, s mikor öreg anyja és felesége között kellett választani, melyiket ölelje először, szive az öregasszonyhoz húzta, a feleségére csak szokásból és tiszteletből feszült a karja... Nagy terített asztal körül ülnek a vendégek. A fő helyen a fiatalok, a jegyesek, melettük tanácsadóként, biztatóként az öregasszony. Hangos, nótás a szoba, kint a havas éjszakában kolomp, ostor, tányérok hangja vegyül, a legények érkeztek az ablak alé és addig nem mennek el, míg néhány liter pálinkával ki nem nyúl az estébe egy kéz. Szabó Gyula rajzai szárig érő az úton, derékig süppesztő a kertekben. Az utak megtévesztően sikamlósakká válnak. Estére kicsit kérgesedik is. Nehéz ez a bizonytalan járás, azért csoszognak az emberek, a legények meg élvezik az egyensúlyozást. Csendesek, hangtalanok a házak. Sok helyen lámpátlan ülik a csendet, csak a tűz lángjának játéka csavarodik az ablakra. Némely kunyhóban villanyégő ragyog, itt hangos a készülődés. Nagy falka legény csapódik össze a kocsma előtt, olykor kolompszó, tányérok, pléhedények csörgése, ostorok pattanása hallik. Valami készülőben, valaminek történni kell. A falu felső végén háromablakos házat ragyog be a fény. Nem akar nyugovóra térni senki: ajtót nyitogatnak, hombár kulcsát nyöszörltik, hallani a lopótökkel kicsalt novabor suhogását . is. Benn a tükör fogójában húsz éves szőke lány cicomázza magát. Hajlik, törik a dereka a karcsúságtól. Sápadtan, vértelen arcán roppant nagy izgalommal készül. Mögötte öreganyja kulcsolgatja a kezét. S a nagy vastag asszonybői alig talál ki a hang. — Jányom, aranyom, erős légy! Nem szabad mindent a szívedre venni! — Édes mama, én nem bírom. — Nem bírod? Milyen jány vagy akkor te ? Nem az én unokám vagy akkor te? Éviké a díványra roskad. Kezét az arcéra szorítja és a törékeny kis test ráződik, mintha szekér röpítené. Az öregasszonynak nem tetszik a lény, haragosan rakja helyére a székeket, igazgatja a poharakat az asztalon s bele-beletürogat a süteményekbe, keltkalácsokba. Aztán, mert a lány nem mozdul, a díványra merevítette a szomorúság, az öregasszony a tükör elé rántja.