A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-03 / 9. szám

— Vigyetek a fiúknak — ocsúdik a csörömpölésre a gazda. — Majd én — ajánlkozik az öregasszony és már emelkedik is, lép is ki az éjszakába, mert mióta él, mindig ó intézett el mindent, a fiatalasszony csak parancsra tette ezt, azt. Kinn a legények nagykabátba bugyolálva környékezik meg a vénasszonyt, nehogy valamelyiket is felismerje. Mert harag, sértődöttség lenne belőle, ha a fiúk pattogni, kolompolni nem- jönnének s mégis bújni kell, rejtőzködni, mert a szokás: hogy ott légy, de ne lásson senki. Hanem a pálinka nagyon ízlik. A sütemény sem elvetni való. Néhányan, a gyomrosabbak civakodnak is az osztozkodáson. Kevés, amit ilyenkor adnak, és ha azt sem jő szívvel adják, akkor megette a fene. A legények maradnának még, hiszen gyakran az éjfél veti őket haza, de ez a kérő más, mint a többi, ijesztőbb, nyugtalanítóbb, a perceket lassító feszültség a kapuba is kivetődik. Vonulnak el csoportokra szaggatózva, az öregasszony marad még a hídon egy kicsit, betakarózni az estébe. Hallgatózik, topog a vénség, a virágos kiskert sem húzódhat el a lába alól, mert ki tudja, mit gondol az alvégi sátán, rászánja magát, amilyen szemtelen és eljön bekopogni az ablakon, jajgatni vagy sikítani. De a kertben senki, hó takarja a virágágyakat, az udvaron se járnak, a csűr mögé sem húzódott senki. Az öregasszony elégedetten megy be a szobába, ahol a jókedv vékonyan, soványan terül, egy szó kellene csupán, egy nem idevaló és az is végképp elfogyna. A szomszéd faluból idetévedt kérők szélesen mosolyognak és adják a nagyot, hiszen húszezerre való ajándékot raktak le a menyasszonynak, meg aztán jót fogtak ezzel a lánynyal, a leggazdagabb szülök gyermekét viszik el s persze a fátyol után suttyomban, leppangva jön a hozomány Is s még marad a tizenöt hektár ls. De a feszültség nem enged, mert az nem olyan mint a jég. Lám a lány szomorodik, akár ősszel a rózsa, pedig szereti a fiút s örül annak is, hogy szabadon szeretheti. Szegény a vőlegény, szüleiről másfél hektár marad rá, jó a világ, halad a világ, megy a nagy birtok a kisebb birtokhoz és csodák csodája, szerelemmel megy. De valaki nincs itt a kérőn, valaki hiányzik? A lény végighordozza, táncoltatja tekintetét a vendégeken, aztán szeméhez kap, megborzong, hajlik a fiú vállára és súgná, ha merné, hogy ő ezt nem bírja, menekül ebből a pálinkás szagú szobából és letérdepel a falu másik végén az édesanyja lábánál, bocsánatot kér. Éviké nem mer sírni, nagyanyja és édesapja intő szeme tartja, nyúl hát a pohárhoz és önti le ruháján a pálinkát. A vendégek észreveszik a lány kínlódását. Szólni агопЬап mentsen meg az isten. Kérdeni kellene, hogy édesanyám miért nem jött, miért nem ül melletted, de érzi rokon, idegen, hogy a kérő kimenetelét tehetné kockára ezzel. A gazda tudja legjobban, miért szenved a lány s ő akarja odébb segíteni a szótlanságba búvó hangulatot azzal, hogy belerikolt a némaságba. Felkapja a nótát, felkapják a rokonok is, de a gazda nem képes továbbvinni, elfogy a hangja. Mert az idő még nagyon fiatal, tíz óra múlott csupán s lám, neki ez a pár óra hosszabb az örökkévalóságnál. Küzd, szenved az érzéseivel, a lányát búsulja, nincs édesanyja. Nincs? Hát a falu másik szélén ki neki az az asszony? Évikének édesanyja, neki nem felesége. Csak volt hitvestársa. Ügy volt az övé, mint az órája, vagy mint a lova, ökre. Agyasa, szolgája, mindene volt, csak felesége nem... Pár szál cigány is behúzódik az ünneplök közé, folyik szét a zeneszó a szobában, folyik az Éviké befelő csorduló könnyével. Az ember kurjant, játszik a fénylő, csillogó borosüvegekkel, aztán feltápászkodik az asztaltól, menne kl az istállóba, vagy a csűrbe, de mert már jobban az Ital kormányoz benne, az asszonyok nyomják vissza a helyére. Esik le a feje és borszagban, zeneszóban látomásként riasztja a felesége. Az a kis semmi törékeny asszony, aki nem neki való, nem ilyen erös ember mellé született. Nyárban Indult meg az idővel, könnyel, bajjal, panasszal terhes lavina. Egyedül ment gabonáért s a meredeken lefelé jövet eltört a rudas ló lába. Olyan méreg ugrott a mellébe, ho(gy zúzni, törni akart mindenáron. A szerencsétlenségért is a feleségét okolta, aki azzal húzza el magát a munkától mostanában, hogy a dereka fáj, alig bírja mozdítani, No ha te Így, én is úgy s porzott, füstölgött haza és az asszonyt előrángatta a konyhából, az udvaron ütlegelte. • Jajgatott, ordított az asszony s a ricsaj szaladt az alsó falu végére, az após fülébe, aki nagy husánggal rohant a lánya segítségére. Két erős, Izmos ember állt szemtől-szembe s már-már úgy látszott, hogy vér folyik a porra, kőre, de az após nem engedte husángra az indulatait, annyit mondott csupán: — Lator vagy, szómét vagy! Azzal az ijedtségtől alélt aszszonyt rángatta haza, és megparancsolta neki, többet nem megy vissza ... A gazdának még soha senki nem mondott semmit nyíltan a szemébe, s hogy most erre gondol, erre a házasságbillentő jelenetre, felpaprikázódik és a pálinkás, süteményes asztalt meglódítván, rekedten, iszákosan ordítja: — Ki vagyok én, ha nem Tengeri Géza? Ki az első gezga ebben a mocsok faluban? A hegedűszó megakad, mintha azt találgatná, hogy hát ki, a vendégek is megrémülnek, sápadnak, mert mi helye ennek a kérőben. Az édesanyja mosolyog a dolgon, tetszik neki a fia, most tetszik igazán, amikor klvagyok-mivagyokságával jön elő. Mondja is nyomban: — Hehe ... hehe ... tudja azt mindenki, ki vagy! A lány pedig kezét kulcsolva könyörög: — Édesapám ... A vőlegény szemében egy szemerkényit sötétül a világ, eddig hallgatott, bóllngatott az apósnak, azt érezvén, hogy neki mindenre igenelni kell, mert bár a gyűrű az ujján, de lehet-e hinni biztosan, hogy ez a módos lány az övé lesz? Most azonban feszül az izom, ugorna, csapna erre a konok mulatságrontóra, ha a lány nem csimpaszkodna belé. Tehetetlen Int hát a cigányoknak, rántsanak rá, játsszanak az Ó fülébe meg a kedvesébe. A lány nem enged a nóta csábításának, húzza a kendőt a fülére. Lelke .mélyén ott hánykolódik а У édesanya. S valami nagyon fáj, odabenn vérzik. Ellentétes érzelmek kavarognak benne. Menni kellett" volna az eleresztett anyával, igen ám, de az öregasszony fogta, a négyablakos házzal, a nagy portával kecsegtette, innen mész te jól férjhez, ennek az udvarnak a völgyön híre van. És a ráhallgatásnak keserű a leve. . Az édesanya a kérőben nincs jelen. Éjfélre jár az óra mutatója. A vendégek alábbhagynak a nótázással, az ivással is. A könynyelvel küszködó Évikén lapul a tekintet, mag a részegülő gazdán a hunyorgás, aki percenként emeli a poharat, önti le a bort, A vékony, vértelen nászjelölt meg is szólítja: — A jóból is megárt a sok. A gazda ingerülten üti fel a fejét és vonagló arccal: — Engem ne szólítson senkt. Én tudom, mért szomorúi a lelkem — és néz, néz bánatosan, de hideg szemmel a jányára. — Nincs itt az aszszony és nem is lehetne itt! Folytatása következik 19