A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-03 / 9. szám
/Я nyúl meg a farka Régen találkoztunk. Azóta egészen megférfiasodott. Akkor még gyerek volt, egész apró, a szomszédunkban laktak. Kicsit barátok is voltunk, pedig jóval idősebb voltam nála. Már akkor is rengeteget tudott beszélni, mókázni. Történt, hogy az ószön nyulat ütöttem a réten, — fogott hozzá most is minden bevezető nélkül. — De hogy élőiről kezdjem: úgy történt a dolog, hogy éppen tehenet legeltettem. Bizony már nem nagyon volt mit harapniok. Kopár volt az egész mindenség, de egész nap mégis összeszedtek valamit. Süvített a szél, mint az istennyila. Majd megfagytam, egy kicsit szitált az eső is. Odabújtam a tehenekhez, hogy ne érjen úgy a szél, mert se fa, se bokor nem volt a közelben. Kihalt volt az egész határ. Csak Herceg János bácsi szántogatott ott két lóval. A földje pont oda futott ki a rétre. Belőle volt hasítva. Egyszer amint a rétnél fordult a föld végén, látom, hogy kiabál valamit felém és kézzel-lábbal mutogat a hátam mögé. Egy szavét sem értettem, mind elvitte a szél. Nézek hátra, hát nyúl szalad pontosan nekem. No, mondom, ez is jól jön. Lehasalok gyorsan, mert tudtam, hogy a nyúl maga elé nem lát, csak oldalt. Ügy is volt. Pont rámfutott. Én meg mondom, no vaksi, ha ide jöttél, jó helyre jöttél — és orronvágtam a botommal. Az meg se nyekkent, csak bukfencezett egyet — és vége. Fogom, hát jó nagy darab volt, az istenadta. Jött oda Herceg is, dicsér, de látom, hogy a szeme majd kiugrik az irigységtől. — Hm, hm, jókora! — A'bizony. — Kövér. De ha nem szólok, még elszalad. — Azt már nem. Pont arra akartam nézni, amikor kiabálni kezdett — füllentettem és még hunyorogtam is hozzá, hogy hihetőbb legyen. — Akartál, akartál. Mégis én szóltam. — Maga, maga — hagyom rá. — Akkor pedig feles. — Azt már nem. Én ütöttem. — Te, te. De ha én nem vagyok, arra fut, ahol szántok. Csak meglátta a lovaimat, oszt megijedt. Azért futott erre. — Futott, de ha nem vágom orron, el ís fut. A nyűl meg azé. aki megfogja — fejeztem be a vitát. Morgott, motyogott valamit, hogy hát ö is segített, de aztán visszament a lovaihoz. Én meg a kabátomba csavartam a nyulat, hogy ne látsszon. Kis idó múltán, ahogy Herceg bácsi egyet fordult az ekével, megint csak odajött. Láttam mindjárt, hogy valamit kifundált. — Baj lehet abból, gyerek — mondja csak úgy, mintha jót akarna. — Már ml baj lenne? . — Nem, nem. De az ember akaratlanul is elköpheti. Oszt mindjárt megvan a baj. Hanem ha megfeleznénk, az más lenne. Kapnál öt koronát, én meg hazavinném a kocsin, oszt nem látná meg senki. — Elviszem én úgy a kabátomban, hogy nem is sejtik, van-e benne valami. — Ahogy akarod. Én csak jót akartam — mondja, azzal megfordul és megy viszsza a lovaihoz. Én meg, hogy elment, kezdtem töprengeni. Ez még képes lesz feljelenteni. Amilyen fukar, bizisten, hogy megteszi, amiért nem feleztünk. De akkor sem adom! Hát tehetek én róla, hogy a botomnak szaladt az a rusnya dög. Hiszen futhatott volna máshová is, elég nagy a határ. Hanem az öreg csak nem hagyott. Alig fordult egyet, megint csak odajött. Láttam a képén, hogy nem enged, csak nem akar erőszakoskodni. Én meg féltem, hogy bajt csinál. — No, meggondoltad-e már, Miska fiam ? — Meg én — mondom nagy bátran és arra gondoltam, hogy ha már Miska fiának nevez, akkor végem. — Harminc nap jár tiltott vadászatért — mondja úgy, mintha ügyvédnek tanult volna. — Még pénzbüntetés is hozzá. Meghurcolják az embert. Nekem ls bajom lehet, ha nem jelentem. No erre már tényleg megijedtem. Még mukkanni sem tudtam, ö meg csak folytatta, mintha nem ls hozzám beszélne: — Hanem ha nekem adnád. Én adnék érte egy tízest és mindent magamra vennék. — Az kevés — csúszott ki a számon, de menten meg is bántam. Tudtam, hogy most már vége, elviszi a nyulat. — Hét mennyit akarsz? Talán még húszat is elkívánnál. — El én. — No, mutasd- csak. Adom a nyulat, 6 meg tapogatja és a fejét csóválja. — Hm, hm, az előbb rosszul láttam. Sovány ez bizony. Csak a szór nagy rajta. — Van öt kiló — mondom merészen. — Másfél! De meg büdös is. — Nem büdös az. Friss. Hiszen maga is látta még futnL — Beteg lehetett már, hogy úgy neked szaladt. — És csak nézi, forgatja, mint piacon a ^posztafejet. — No, egye fene, — böki ki. — Itt van tizenöt, öcsém, oszt kvittek vagyunk. — Áztál nyúl a zsebébe és kivesz tizenöt koronát. De pontosan tizenötöt. A ravasz már előre elkészítette. Engem meg majd a méreg vetett szét, hogy úgy kitett rajtam. Bántam, hogy nem vigyáztam, de semmit sem tehettem. Herceg most már rám se hederített. Fogta a nyulat és vitte a szekérhez. Én meg néztem. Hanem egy idő múlva látom, hogy Herceg minden fordulónál odamegy a szekérhez, benéz a saroglyába, aztán úgy megy az eke után, hogy hátra se néz. Figyelem, hát ezt mindig megismétli. Mondom erre, már csak megnézem én is, hogy mit kuktál mindig a szekéren. Oda is osontam, amikor az ekével elfelé ment. Látom, hogy a szekéren semmi sincs, csak egy csomó kukoricaszár. Hanem amint jobban nétám, látom, hogy a kukoricaszár alól kikandikál a nyúl farka, az én nyulam farka. Hát ez a ravasz azt nézte minden fordulónál, hogy nem loptam-e el még a nyulat. Ezért hagyta ki a farkát! De engem sem ejtettek a fejemre. Kihúztam a szár alól a nyulat, levágtam a farkát és visszadugtam. A nyulat meg magammal vittem. De nem volt maradásom a réten. Féltem, hogy Herceg felfedezi a csalást. Odavágtam tehát a teheneknek és usgyi haza. De mellette kellett elmenni. Gondoltam, ha a nyulat a kabátomban viszem, észreveszi. Fogom hát és az egyik tehénre akasztottam. — Hát már haza? — kiáltotta felém, amikor egyirányban voltunk. -— Még esni talál! • — Bizony — hagyta rá és továbbhajtott. Hanem ahogy mentem, folyton hétrapislogtam. Látom, hogy Herceg kiér, odamegy a szekérhez. No most, most észreveszi, izgultam. De nem. Szépen visszament a lovaihoz, én meg nyugodtan hazaballagtam. .... Hanem nagyon izgultam, hogy mi lesz, ha ismét találkozunk. Vasárnap, mintha csak az ördög ls úgy akarta volna, hát nem belébotlottam ? Rámszólt: — No, hun a nyúl? — Hát hun lenne? Ahun a farka — mondtam és már ugrottam ls, mert ha elkap, még szétvágja a fejem. SZŐKE JÖZSEF — Hát hogy leütötted azt a nyulat. Meri tilos. Oszt megláthatták. — A! Nem látta azt senki. — Messzire látni.., — Látni, látni. De senki sincs a hatái: ban. — Nem tudhatod. Mert én is láttam. Tátva maradt a szám ekkora ravaszságra. Hogy még 6... — Maga csak nem árul el? 17