A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-03 / 9. szám

Száznegyven éve, 1817. március 2-án született Nagyszalontán Arany János, Petőfi mellett kora legnagyobb magyar költője, aki mint epikus és lírikus egyarlnt á legtökéletesebbet alkotta, és munkájával maradandó hatást gyakorolt az utókorra. Helyét a magyar költészet töténetében legtalálóbban Petőfi jelölte ki: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdek, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel." Valóban ők ketten voltak, akik az egyszerű nép nyelvét megszólaltatták az irodalomban. Arany nemcsak nagy költő volt, hanem nagy ember is. Jellemének tisztasága, gondolkodásmódjának nemessége, szívének nagysága és szerénysége alkotják magánéletének és költészetének is legvonzóbb oldalát. Nagyon szépen emlékezik meg Aranyról Tolnai Lajos, a századvégi kritikai realizmus egyik nagy írója, ki Arany János tanítványa volt a nagykőrösi gimnáziumban. Az alábbi részlet „A sötét világ" c. önéletrajzi regényéből való: A nagykőrösi gimnázium akkor az ország összes gimnáziumai fölött toronymagasságnyira állott. Olyan fényes tanári kart, 4

amilyennel az Alföld e híres főiskolája dicsekedhetett akkor, sem azelőtt, sem azután nem tudott többé a gazdag egyház összeállítani. Koronája az egész fényes testületnek Arany János volt. Én e lángelmű költőt férfikora legszebb éveiben ismerhettem meg. Akkor még keveset tudtam róla. Leírom, ahogy legelőször láttam. Középtermetű, köpcös, kemény járású, sötét, fekete hajú, spanyol szakállú, olajbarna, sárgás, teli arcú ember volt. Apró fekete szemei csudálatos fényben csillogtak. Roppant gyorsan tudott velük ide-oda nézni. Szívesen mosolyogva és hamar jót nevetett, amikor első fogai között jő nagy hézagot lehetett észrevenni. Magyar nadrágot és csizmát viselt, de német kabátot, magyar kalappal. Hangja tompa volt, mely versolvasás alkalmával édesen ellágyult. Annak a rendkívüli szerénységnek tulajdonítom, mely mindig sajátja is maradt, hogy benne és rajta a nagy embert semmi se árulta el. Inkább egy jómódú vendéglősnek látszott, mint költőnek. A latin nyelvet és a magyar irodaimat tanította. Nem volt élénk pedagógustanár, de rendszerető, sőt szigorú, ki a legkisebb helytelenséget sem tűrte el szó nélkül. Egy félretekintés, gyenge susogás elég volt, hogy keményen megdorgálja az embert. Különben szekundét talán senkinek sem adott. Nem emlékszem rá, hogy egyetlen órát is mulasztott volna valaha. A betegséget, későn jövést nem ismerte. Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen; semmi népszerűséget nem hajhászott: hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük és boldogok voltunk, mikor az ő órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerő jóság. Az a törvény volt nálunk, hogy az ö tantárgyát becsületbeli dolognak tartotta mindenki, lehetőleg megtanulni. Gyönge tehetségnek az ő tanítványai között is voltak, de rosszak, helytelenkedök, hanyagok — az én emlékezetemre — nem. Soha a legtávolabbról sem árulta el, hogy ő is írt verset, magától soha egy sort nem engedett volna szavalni. Ha gyenge költőtől tanultunk valamit, mormogott, s a fejét félretartotta, de nem utasított, hogy ettől vagy attól tanuljunk, jobbat, szebbet. Időközben megtegedtem. Amint betegségemből valamennyire felépültem, Arany a folyosón magához szólít: — Ráérne-e maga nekem yalamit leírni ? Majd sírva fakadtam örömömben, hogy a nagy embernek szolgálhatok. — Akkor jöjjön velem azonnal! Társaim irigykedve suttogtak a hátam mögött. Arany János közvetlen a nagy emeletes iskolaépület mellett lakott. Ogy emlékszem, a hosszú, ódon épület háromszobás lehetett. Elől két egymásból folyó csinos szoba, egyik háló, a másik nappali, úgynevezett szalon. Itt konyha következett. Mellette egy egyablakos keskeny szobácska. Itt írt, itt teremtette halhatalan balladáit,, genre-képeit, kissé száraz, fanyar, kedélytelen, tudákos ódáit a Gyulai Pál Shakespeare-je. Ezekből a bámulatos művekből akkor én még édeskeveset olvastam. „ A kis szoba egyszerű bútorzata következő darabokból állt: Petőfi rajza Aranyról egy keskeny, festett ágy zöldes takaróval, jókora könyvállvány, szép csinosan .rakott aranybetűs könyvekkel. Négy-ötszáz könyv volt benne legföllebb. Az ablaknál széles, de igen egyszerű íróasztal, igen rendesen elhelyezett papírcsomagokkal, könyvekkel, márvány nyomtatóval és egy nagy tintatartóval, melyeket, mint apró csillagok, ollók, spanyolviasz, linea, tollak, plajbászok és apró csecsebecsék vettek körül. Hátul a sarokban termetes fehér banyakemence terpeszkedett. Bizony, ebben a szobában nagy sétákat Petőfi sem tehetett volna. De az egész ország színejava mégis itt lakott. Körülbelül egymillió lelkes magyar. — Üljön le! ő maga leült egy karosszékbe, én folyvást állva maradtam. Most néztem meg jól a nagy költő arcát. Nemesen komoly, jóságos, barna, nyugodt arc volt. Bánatos inkább, mint vidám, mélytüzű apró szemeivel folyvást egy pontra, de nem az ember arcára tapadó. Ruházata oly egyszerű, mint egy szerény mesteré. — Hát én azt szeretném, ha maga leírná az én összes verseimet. Két kötetben akarom kiadni. Jő írása van, és úgy hallom, nem jár a szállására senki, ez kellene nekem. Senki ne turkáljon az írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiű. Ez a megjegyzés bántott, mert tudtam, hogy egy krajcárt sem fogok tőle elfogadni. — Jó? Leírja? — Igen. — De szóról szóra, az utolsó jegyig! Irt-e már valakinek? — Vargha János igazgató úrnak. — Mit? — vágott oda kedvetlenül. — Olvasókönyveket, tankönyv veket és mindent. — Mit kapott érte? — Soha semmit. — Szemtelenség — mormogá a vastag, fekete bajusza alatt. Az első nagy csomagot megkaptam. Nagy hatással volt rám. Ezentúl söbbször megfordultam Aranynál. Nem mondom, hogy leereszkedő volt, — bár a hetedik osztályba jártam már, és mindig a legszorgalmasabbak közé tartoztam — de néha-néha beszélt valamit a magyar költőkről. Ogy odavetve. — Lisznyai ? Egy semmi. Tóth Kálmán? Egy semmi. Szász Károly. Egy utánzó semmi. Lévay? Ezt olvashatja. De kezével intett, mint mikor kicsinylést fejezünk ki. Tompáról, Petőfiről ekkor még nem szólott. Elragadatatással beszélt azonban Jókairól, kinek csodálatosan szép nyelvét, fantáziáját rendkívül dicsérte. Jósika, Eötvös, Kemény nem kerültek szóba. Gyulai Pál nevét ekkor még nem hallottam, pedig ebből lett a legmakacsabb Arany-bámuló.