A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-03 / 9. szám

17 enyhec nem hagy falu, alig váh ötszáz lakosa. Közepén kis patakocska csergedezik, kétfelől odvas fűzfák bámulnak a szürke vízbe. — Valamikor 8—10 házból álló tanya volt a falu helyén, kő ülötte meg erdőség, — mondja Juhász András, a helyi nemzeti bizottság titkára. — Ez a tölgyfa, mely itt áll az udvaromon, még tán abból az erdőből maradt itt, lehet mgy 300 éves, — mutat ki az ablakon. Évszázadok alatt a tanyából falu kerekedett, melynek népe nehéz verejtékes munkával kereste kenyerét. A múltban alig épült egy-két ház, örültek ha megélhetésre jutotta. Ma már egész házsorok virítanak a Szina felőli úton és pár év múlva a szinai faluvégén épült к enyhed házak is szomszédra találnak. Juhász élvtárs a falu új életéről beszél. A szövetkezet a legjobbak közé tartozik a járásban. Tizenegy család kivételével mindenki a szövetkezetben dolgozik. De ezek közül is őszre már többen a közös útra lépnek. Mi sem bizonyítja iobban a szövetkezet jóhírét, mint az, hogy akik eddig a kassai üzemekben dolgoztak, most visszajönnek a faluba, a szövetkezetbe. A HNB igyekszik a munkáját jól, a lakosság megelégedésére végezni. Már mo t készül a választásokra. Agitkettősöket szervez a tömegszervezetekkel közösen. A falu kulturális élete már nem olyan dicséretes. Igaz, a Csemadok most készül az Aranykenyér című színdarab előadására é> énekkar alakításáról is szó esik, de megfelelő helyiség hiányában nehéz összehozni a fiatalságot. Meg nincs is olyan ember, aki foglalkoznék velük. Ezen a problémán a helyi nemzeti bizottság sem tud segíteni, mert a községháza is csak egy fabarakban van, és ott rendeztek be ideiglenesen kultúrházat is. Egy darabig ez így is marad, mert a tervek szerint Migléc és Kenyhec közös községházát és kultúrházat kap, hisz úgyis összeépülnek nemsokára. Juhász elvtárs bőséges tájékoztatója után felkerestem a szövetkezet irodáját. A kis teremben alig jértek el az emberek. Kattogott az írógép, csukódott, nyitódott az ajtó. Kocsisok vártak az anyagbeszerzős cédulára, mások ügyes-bajos dolgaikat jöttek elintézni. Jól esett látnom, hogy itt mindenki szívén viseli a szövetkezet, a közös vagyon sorsát. Kocsis János, a szövetkezet elnöke éppen Pataki agronómussal és Horváth József zootechnikussal azt vitatja, hogy miluen takarmánykeveréket vessenek tavasszal. Megvárom, amíg befejezik, aztán és is leülök közéjük, hogy érdeklődjem a szövetkezet munkájáról. — A múlt évben — annak ellenére, hogy termésünket fagy- és vízkár sújtotta — jó eredményeket értünk el. Igaz, terményből nem tudtuk a tervezett mennyiséget a tagok között szétosztani, de így is elégedettek az emberek, mert az állattenyésztésben magasan túlszárnyaltuk a beadási tervet és ez gazdaságilag nagyon megerősítette a szövetkezetet. Húsz koronát fizettünk ki minden munkaegységre — mondja Pataki agronómus. Közben az elnök valahonnan előhúzza a szövetkezet krónikáját, illetve képesalbumát, melyet az egy к kassai védnökségi üzem állított össze. Azt forgatjuk. A lapokon felelevenednek a kezdeti nehézségek emiikei, az építkezések, a szövetkezeti élet alapjainak lerakása. Barna, naptól cserzett, becsületes munkásarcok néznek rám a képekről. Ahol ilyen emberek dolgoznak, ott a szövetkezetnek biztos о jövője. — Most építünk egy kétemeletes magtárat, meg egy új istállót — jegyzi meg az elnök. — Ha akarja megnézheti, én úgyis megyek ki a telepre, elkísérem. Örömmel fogadtam Kocsis János ajánlatát, s nemsokára már útban is voltunk a telep felé. Útközben egész jól összebarátkoztunk. Elmondta, hogy alig *é' éve elnöke a szövetkezetnek, azelőtt zootechnikus volt. Nem is nagyon akarta elvállalni az elnökséget, de a tagság belé helyezte bizalmát, pedig nem is kenyheci származású, azelőtt a szomszéd községben lakott. A múltban béres volt, a saját bőrén tapasztalta a régi világ minden „jóságát". Hamarosan kiértünk a telepre. Szép nagy területen fekszik a szövetkezet állattgaz• Szeretni kell a földet dasága. Magas drótkerítés veszi körül, előtte fiatal gyümölcsfák sorakoznak. Modern istállók, szénakazlak. A magtár falait már fölhúzták, most készítik a tetejét. Az elnök mutatóujjával rá-rábök egy-egy földhányásra, árokra, mélyedésre és elsorolja, hogy mi minden lesz még itt vagy amott. Ahogy csillogó szemébe nézek, egy percig sem kételkedem a tervek megvalósulásában. A borjúistállóban Vajda István bácsival találkozunk, ő a kis bocik gondos ápolója. Alacsony, köpcös, őszhajú ember, hatvannégy éves, de nen látszik meg rajta. Egy pillanatig sem tétlen. Még beszélgetés közben is a vellával kotorász a borjúk körül az alomban. — Babramunka ez kérem, nagyon kell vigyázni ezekre a kis jószágokra, — mondja Vajda bácsi, de nem panaszképpen, inkább egy kis büszkeséggel a hangjában. — Hát a keresettel elégedett-e? — faggatom az öreget. Szinte szemrehányóan néz rám, mintha bizony megsértettem volna. — Nézze, én öreg vagyok már, a deret kam is fáj néha, de dolog nélkül most se tudnék meglenni. Aki pedig dolgozik, az keres is. A múlt évben tízezer koronát kaptam, tíz mázsa takarmányt és még valami gabonát is természetben, Igaz, ötszázon felül volt a munkaegységem. De mondja meg őszintén, ilyen öreg ember, mint én, hol kapna ma ennyit ? Itt a borjak mellett pedig hasznomat veszik — fejezi be Vajda István s azzal már fogja Gazda szeme hizlalja a jószágot: Szemkó Györgyné, Horváth József, Kocsis János és Tóth Imre a szövetkezet sertéshizlalójában elégedetten nézik a szépen fejlődő malacokat. is a fühskast, hogy megmutassa, még kár volna őt tétlenségre kárhoztatni. T'jvább megyünk. A tehénistállóban rend, tisztaság, semmi bűz. A tehenek szőre fénylik mint a bársony. Csendesen kérődzenek. A másik istállóban Kocsis elvtárs mérgelődve mutat a mennyezetre, melyre lecsapódik a pára, nedves az egész épület. Ezt az istállót építették legelőször, és sajnos nem a legjobb tervek szerint. Majd alkalomadtán átépítik. Az első sertésistálló is ilyen egészségtelen, de a másik, Szemkó bácsi birodalma, iz már egészen más. Soványarcú, ősz hajú ember Szemkó bácsi, de megsértődnék, ha öregnek titulál-, nánk, hisz mindössze ötvenhét éves. Fürge léptekkel járkál az ólak előtt, kezében keverőlapát, úgy magyaráz. Jó hangosan beszél, közben jobbra-balra nyújtogatja a keverőfát, rá-ráütve a kifutó kerítésére. Az ember azt hinné, hogy haragszik, pedig eszében sincs. Szavait csak lelkesedés hatja át, •hogyne, hisz a legjobb sertésetetőnek tartják az egész járásban. Hívták, csalták már több községbe is, de ő nem hagyná itt semmi pénzért a birodalmát. Nem panaszkodhat a keresetre sem, hisz tavaly mintegy 12 ezer korona ütötte a markát. Azonkívül az elválasztások után külön jutalomként malacokat is kapott. Elbúcsúzunk Szemkó bácsitól s a birkaistálló felé vesszük utunkat. Hat-hét selymesszörű kisbárány ugrándozik a rekeszekben. Itt is öreg bácsit találunk, ő helyettesíti most a fójuhászt, vaqy fóbacsát, ahogy ott nevezik. Az elnök szigorúan lelkére köti az öregnek, hogy nagyon vigyázzon a birkákra. Maya is gondosan körülnéz, kezével szeretettel végigsimít a birkák selymes gyapján. Valamikor ó is pásztorkodott. Időbe tel'k, míg végigjárjuk az egész telepet. Közben megállunk itt is, ott is, beszélgetünk az emberekkel. Észrevettem, hogy nagyon kevés a fiatal, akit a föld szeretete a szövetkezetben maraszt. Legtöbben inkább otthagyják a falut, szakmát választanak. Pedig szeretni kell a földet, a falut. Mi lesz ha lassan elfogynak az öregek?! A szövetkezet is csak úgy virágozhat tovább, ha új, friss erők segítik. Ez jutott eszembe mikor Takács Józseffel találkoztunk. Fiatal, tizenhat éves szőke rövidrenyírt hajú fiú. Kicsit zavarba jön, mikor kérdezősködünk az élete, a munkája felöl. A tehénistállóban dolgozik, tizenöt szarvasmarhát gondoz már két éve. A munkájával elégedett. A múlt évben tizenkétezer koronát kapott. Az apja is a szövetkezetben dolgozik. Jóska már az új hajtás! Csepereg az eső, mire viszaériink a faluba. Huszár bácsi jön velünk szembe, a föjuhász. Egész éjjel a birkákat vigyázta, de már nem tud nyugodni otthon. Megy vissza a telepre. Megállunk, hogy egypár szót váltsunk vele. Szélfútta, barna arca, tömött bajusza a nomád pásztorokat idézi. Olyan szakszerű előadást tart a birkák etetéséről, kezeléséről, hogy bármelyik zootechnikusnak becsületére válnék. Majd a szövetkezetre terelődik a szó. — Látja ezt az utat? — mutat a lábunk elé — hát ez a mi szövetkezetünk útja is. K:

csit gödrös, sáros, de mindig előre vezet. Majd bütykös ujjait tartja elém. — Nézze ezeket az ujjakat. Egyenként, ha vesszük, alig érnek valamit. De ha öszszefogom őket, akkor... — nem folytatja tovább, mégis mikor ránézek az összezárt csontos ujjakra, tidom, hogy mit akar mondani. Már rég elbúcsúztunk, de még mindig Huszár bácsi bütykös ujjait látom magam előtt, s érzem, hogy nagy igazság rejlik egyszerű, keresetlen szavai mögött. Ozsvald Árpád 15