A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-17 / 7. szám

JAN KOSTRA Jávorfalevél Jasznaja Poljanáról m И f p 4 1 « i Zizeg, zörög a jávorfalevél a lábam alatt. Havazni fog talán. Sétálva megyünk a nyírfák felé egy ködfelhős, szürke őszi délután. Milyen szépek a hulló levelek! Egy aranyszínűt noteszembe teszek. Minálunk is ilyenek peregnek az udvarokba, ha fújnak a szelek. (S mégis, mégis más itt az ősz, más ha lehajtja fejét, gondtechelve mélyen. Átlátszó, lenge, tiszta a fátyla. És a sebek már begyógyultak régen.) A CSEND ZÖNÄJA — így figyelmeztet ott az oszlopon egy rövid felirat. Egy ura van csak e síri csendnek. Itt nyugszik. Tolsztoj. Egy vén tölgyfa alatt. A nagy, mély csendben sugdos a szellő. Bólogatnak a nyírfák emelt fővel. Ö, orosz nyírfák! Ö, fehér erdő! Simogat lágyan. Lesújt nagy erővel. Ezt б ültette, saját kezével. Művelte a földet, és kéz a kézbe a muzsikokkal, a szegénységgel harcolni ment a süket sötétségbe. ... S akkor törtek be szülőföldjére először orvul az ádáz gyilkosok. Folyt a gyermekek, asszonyok vére ... Kezükön szárad sok gaztett, szenny, mocsok. Ej, csúnyán elszámította magát, csalódott bíz a gyilkos negyvenegyben. Mikor a házban már otthont talált, a sírhoz ment el, kezében fegyverrel, és elborított mindent a homály elsötétített a sok horogkereszt... De csodálkozva meredt a táj, hogy felhangzott a csendben a „tisztelegj". Vigyázzban álltak, zordan, mereven. „Gott mit uns" — ezt írták fel a sírjára. Borzong a hátam a történeten. Olyan ez, mint a tenger hullámzása. , W| ÍM Aztán elnyelte őket sorba mind a hatalmas orosz erdő-rengeteg, mint a süllyedő hajó roncsait a vad, hullámzó, viharzó tengerek. Hat hosszú hétig csörtetett, fosztott a gyilkos. Tulát érték a rohamok. S a csöndben nyugvó, de élő Tolsztoj halott társakat, szomszédokat kapott. Oda temettek hetven tetemet, hetven gaz gyilkost. Közel a szívéhez. ... S ekkor egyszerre fölemelkedett, s kardot rántott. A szeme tűzben égett, s kócos szakállal fölemelt fővel, fehér rubaskában, vad vihar gyanánt, azokban a bús, nehéz időkben ő is harcba rohant, ő is síkra szállt. És fölcsapott a harag az égig, itt még a föld is dörgött haragjában. S Tolsztoj — a szellők is azt mesélik — hogy ment harcba a vöröskatonákkal. Visszatérünk s leszáll az enyhe est. Fény gyúl a házban. Csöndes az alkonyat, csak a zizegő hulló levelek súgnak fülünkbe mondatfoszlányokat. Itt lakott Tolsztoj. És itt is marad ő, az emberi dráma tengerének nagy kikötője. A nyírfák alatt látogatják a népek, nemzedékek, a történelem erős urai. ... A vendég-könyvben lapozok, olvasok, Mennyi név áll itt! Nicsak, valami gruppenführer írt be egy-két mondatot: kulturáról — bolsevizmus ellen. Itt ült, hol Tolsztoj valamikor régen, álomképekkel gondterhelt fejjel, fáklyaként fénylett a vak, sötét éjben. S még most is, ma is, vannak egyesek, kik gyűlöletet prüszkölnek a légbe. Jasznaja Poljaná! A jávor-levelet betettem a „Háború és békébe". Fordította: KULCSÁR TIBOR й Щ T ч íll ANDREJ PLÄVKA Vérvörösen bukott le a nap a lengyel hegyek bástyáján túl, a folyónál, a lejtő alatt két szerelmes egymáshoz simul, — Szép idő lesz holnap, suttogják. A folyó örök, halk zenével gondolatot keltve fut tovább, szemem töprengve tekint széjjel és megpihen a hársfák során, irdatlan lestiik álomképpé sejtelmesül a köd fátyolán, ötszáz év intő jelképévé. Az utolsó tutaj tűnt tova Este a Dunajec partján most a Betyárugrató mögött, a Pieninek szikla-sora a csend köntösébe öltözött. Hang nem hasít a némaságba, hallgat a táj, hajlik az éjbe, s ráhull az alkony lágy palástja a fiatal pár szerelmére. Nótáját nekik dúdolgatja a vén Dunajec ezüst habja. A lengyel partot kérrdelgetem, a szürkefejű Hármashalom elbóbiskolt már édesdeden, elárad testén a nyugalom, — a feneketlen, méla csendet kolompszó tépi fel élesen: kis lengyel lovacska legelget ott, a folyón túli réteken. A padon ülő két szerelmes árnyéka egybeforr a vizén, az alkony homálya sejtelmes — egymásé lettek már, úgy hiszem. Nótáját nekik dúdolgatja a vén Dunajec ezüst habja. Fordította: TÓTH TIBOR 9