A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-06 / 1. szám
Oj kiadásban jelent meg a Csendes Don Mihail Solohov Csendes Don című regényét nem kell a magyar olvasónak bemutatnunk. Mégis a regény Makai Imre fordításában megjelent új magyar nyelvű kiadása ismét időszerűvé teszi, hogy a könyvvel foglalkozzunk, .annál is inkább, mert magyar olvasó számára Solohov könyve különlegesen ismerős asszociációkat ébreszt: mintha a magyar irodalom nagy prae-realistáinak ízei, Eötvös és Kemény hömpölygő epikájának messzi színei ködlenének fel a Donvidék ősi kurgánjai mögül és a Grigorijok, Jegorok és Ivánok cserzett arcvonásaiból olykor-olykor ismerősen villan elő a Jánosok és Esványok sötét szemepárja. De a Falu jegyzője, sőt az Elsodort falu óta még az a fölényes erő is ismerős előttünk, amellyel Solohov a műfaj határait feszítgeti. A Csendes Don regény, mert szervesen az eposz hagyományaiból épül fel, és mert egyetlen emberöltő történetét tárgyalja, de mégis regényciklus, mert a tárgyalt emberöltő hosszú emberöltők korszakánál korszakválasztóbb történéseket tűz egységbe; a Csendes Don társadalmi regény, mert egy aránylag szűk társadalmi réteg keresztmetszetének prizmáján keresztül ábrázol, de amit ábrázol, az már maga a kollektív élet, tehát a Csendes Don mégiscsak történelmi regény, mert a kollektív élet maga a történelem. p rigorij Melehov a regényben a kozákság megszemélyesítője, azonban csak annyira képviselheti az átlagos kozákot, mint amennyire mondjuk Móricz Zsigmond Túri Danija képviselheti a magyar parasztot. Mindenesetre Solohov Grigorij Melehovja, ez az erősen átlagontúli kozák az, aki nem kisebb feladatra vállalkozik, mint arra, hogy egyéni sorsának számos elbukása, felülkerekedése és ismételt elbukása révén teljesérvényű pozitív tartalommal töltse meg Anatole France híres tételét: Az élet nem jó vagy rossz: az élet minden! Ezért ábrázolja Solohov egyszerre és egymás mellett a polgárháború egyik legvértadóbb életerét, a duzzadó paraszti energiát, de vele párhuzamosan a polgárháború következményeképpen meghasadt falusi életfonnákat is, ezért ábrázol Solohov ideológiájukban öntudatlan, tetteikben tudatos forradalmárok mellett tomeghasználatra szánt forradalmárokat is, akik egyéni, házi gyakorlatban nyárspolgárok; szocialista parasztok mellett paraszt-szocialistákat, akiket a proletárdiktatúra leple alatt mohó földéhség vezet; ezért ábrázol mindenfajtájú embereket, akik egyéni és osztály-síkon is öngyilkosság és éngyilkolás számtalan változata között vergődve jutnak el a fehérekhez vagy vörösökhöz, hogy aztán kábult fejjel szédüljenek át a vörösökhöz vagy fehérekhez. Ennek a korszaknak egyik legfontosabb célkitűzése az ölés; a tömegek öntudatában még nincsenek kiforrott kommunisták és antikommunisták, többnyire csak vörösök és fehérek vannak, akik ölik egymást: a vörösök a fehéreket, a fehérek a vörösöket, s az győz, aki öl, mert aki nem öl, azt ölik. Ezért van az, hogy mindkét fél kudarcainak mindig azonos a fogcsikorqató végkövetkeztetése: Még több vért kellett volna ontani! Tiyen világban, ilyen válaszutak kö-A zött keresi Grigorij Melehov a maga külön sajátos útját. Azok, akik ideig-óráig Melehovval tartanak, a kozákság útjának nevezik ezt az utat, ideig-óráig hisznek is benne, csakhogy — és éppen ebben rejlik Melehov sorsának legmélyebb tragikuma — maga a vezér, Melehov nem meggyőződésből hisz benne, hanem a vállalt vezérség kényszerítő hatásaképpen. Melehov voltaképpen sohasem volt a falu, vagy ha úgy tetszik: osztálya képviselője. Melehov vezére volt a falunak, vezére lett a kozákságnak is, nem képviselője: vezérré pontosan a többiektől eltérő adottságai tették és nem a többiekkel megegyező, tehát jellegzetes — ha folytatni akarjuk a régi vitát: tipikus — képességei, jellemvonásai. P létformája, gazdasági alapjai, tanult-*-1 sága és műveltsége (helyesebben: tanulatlansága és műveletlensége) azonos az átlag kozák adottságaival. Ami nem azonos velük, azok testi és szellemi egyéni adottságai: ezek emelik a kozákság fölé, ezek teszik vezérré. Alakján élesen megnyilvánul az osztályán felülemelkedett lény vergődése: nem akar osztály-renegát lenni, de osztályának keretei közé sem bír többé beilleszkedni, mert a vajúdás pillanataiban sem hajlandó fél-igazságokkal megelégedni, Melehov tudja, hogy valahova tartozni kell, de Melehov epikus hős, és az epikus hősök nem ismerik a lassú, kitartó munka fogalmát, az epikus hősök ideje rövid, sorsuk végzetszerű, szereplésük hasonló az üstököséhez. Melehov igazsága ez: a tiszti vállszalag nem pótolhatja az osztályhelyzetet, de a kenyér helyét sem pótolhatja az ígéret, az egyénnek meg lehet, olykor meg is kell halnia a közösségért, de a közösség relatív jóléte sem pótolhatja az egyén abszolút jólétét. Melehov igazsága tehát az egyén kielégítetlen igaza a köz vajúdó igazával szemben, és a végeredmény Melehov szempontjából ez: „A fehéreket faképnél hagytam, a vereseket nem tudtam szívvel-lélekkel pártolni, szóval úgy úszkálok középütt, mint tehéngané a lékben ..." Valahova tartozni kell, s ha az idő előbb-utóbb magától is meghozza a valahova való tartozást, nem lehet mindig az időre várni, mert az idő túlhalad az emberen — ez a polgárháború külföldi visszhangjának a tapasztalata, amit Solohov az intervenciók hátterének mesteri vázlataiban rajzol fel. Első pillantásra valóban különösnek látszik a történelemnek az a következetlensége, hogy míg a beavatkozások első időszakában Anglia, a királyság csak Ímmel-ámmal szállt sikra a cári Oroszország visszaállításáért, addig a köztársasági Franciaország szívvel-lélekkel, lándzsát tört az ancien régime érdekében. De ne felejtsük el: a köztársasági Franciaország már réges-régen a cári Oroszországba járt kiélni postarisztokratikus hajlamait, sajnálkozása tehát érzelmileg is éppoly indokolt volt, mint ahogyan a kispolgár is jobban fájlalja a nyilvánosházak feloszlatását, mint az örömlányok. Intervenciók és a kozákság külön útja, fehérek és vörösök között Így hányódik tova Grigorij Melehov életé. Egyetlenegy marad hozzá és benne ezen az úton következetes: az asszony, Akszinya végzetes szerelme. De még ez az asszony sem az övé. és még ez a más asszonya is meghal mellőle. Grigorij útja most már vé-U 5 --> CSENDES DON a magános ordas útjává válik, hogy aztán fájdalmas, megtört bölcsességgel visszatérjen a kiinduló ponthoz, a faluhoz: „Mégiscsak valóra vált az a kevés boldogság, amelyről álmatlan éjszakákon át ábrándozott: ott állt a szülőház kapujában, és karján tartotta egyetlen fiát... Ez volt minden, ami az életben számára megmaradt, ami egyelőre még összekapcsolta a földdel és a hideg nap alatt ragyogó egész óriás világgal." Befejezésül feltétlenül szólnunk kell még Makai Imre fordításáról. Valljuk be őszintén: külföldi regény olvasásakor igen kevés olvasó szokta megnézni, ki fordította a könyvet. A fordító talán nem is tart igényt erre az érdeklődésre, hiszen a fordító eleve tudja, hogy az olvasó rendszerint csak akkor lapoz vissza a címlapra, ha kifogásolni valókat talál a fordításban. A fordító azt is tudja, hogy az átlag-olvasó szemében a fordítás másodrendű művészi munka, talán nem is művészet. (Hogy mennyire művészet, arra talán csak a cinquecento nagy másölói tudnának válaszolni: mennyire művészet az, mikor a művésznek tulajdon művészete feláldozásával maradéktalanul kell visszaadnia egy másik művész alkotását!) Makai színvonalon felül oldotta meg feladatát: maradéktalan Solohovot nyújtott, de a nyelv ereje Makai feltétlen Írói tehetségéről tanúskodik. Hogy csak egy példát említsünk: a szabadságra hazatérő Grigorijt a tavaszi vetés elvégzésére sürgeti családja. A polgárháború javában tombol, Grigorij kedvetlen, gondolatlan a bizonytalan jövőbe pillant, aztán közömbösen tör fel belőle az elcsépelt közhely — csakhogy az elcsépelt közhely, és mindaz, ami a köznyelvben ennyi magyarázatra szorult, Makai fordításában ilyen tömör, mindent kifejező megszövegezésben jut kifejezésre: „Majd jövőre — ha élni maradunk — bevetjük mind." És ebben az egy mondatban benne van minden: az élet, a jövő, a remény — az író és a fordító nyelve: Solohov művészete "és Makai művészete. RÄCZ OLIVÉR
