A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

HIKE QUINNPÉLDÁZAT A JELENKOR SZÁMÁRA Г olt egyszer két filozófus, akik egy újsághirdetésre jelentkezve közösen vállaltak munkát — mint világítótorony-őrök — a Csendes-óceán egy magányos, távoli szigetén. Ök lettek a sziget egyetlen lakói, s mindössze egy kis házikó állt rendelkezésükre lakóhelyül. Miután a poggyászukkal együtt kirakták őket a partra s a hajó lassan már a távolba veszett, fogták a holmijukat és elindultak a házikó felé. Filozófusok voltak ugyan mind a ketten, de filozófiájuk merőben különbözött egymástól. S ez most is azonnyomban megmutatkozott: — Csakugyan magányos, istenhátamögötti hely ez, — szólalt meg útközben az egyik — de azért biztos vagyok benne, hogy a filozófiámmal majd csak valahogy beleilleszkedek. Idővel meg tudok én szokni mindent. Csupán alkalmazkodás, no meg a józan ész kérdése az egész ... — Hát, ami azt illeti, magányosnak eléggé magányos — hagyta rá a másik —, ám én meg biztos vagyok abban, találunk rá módot, hogy szükségleteinkhez mérten berendezkedjünk. Csupán erős akarat és kitartó munka kérdése ez ... Mialatt így beszélgettek, odaértek a kis házhoz. Beléptek és körülnéztek. Mindent rendben találtak, mígcsak a hálószobába nem léptek. — Egek ura! — kiáltott fel az egyik. — Hiszen itt, úgylátszik, törpék laktak előttünk! Valóban: a két ágy, ami elsőnek ötlött a szemükbe, olyan kicsi volt s olyan törékenynek látszott, hogy még gyerekágynak is alig illett volna be. — Na, ezen tüstént változtatnunk kell, — folytatta a filozófus —, így ezekben az ágyacskákban sehogy se férnénk el. A másik elgondolkozva csóválta a fejét. — Már látom — jegyezte meg —, te is azok közé a radikális világmegváltók közé tartozol ... Miért akarsz mindent mindjárt megváltoztatni? Miért nem veszed a dolgokat úgy, ahogy adódnak? Ez az én filozófiám. Az ember alkalmazkod-Mike Quinnröl — „The Daily People's World" (A nép mindennapi élete) című elbeszéléssorozatával kapcsolatban — Theodore Dreiser egy ízben kijelentette: „Csodálom és tisztélem őt, bármikor olvasom, egyre jobban." Mike Quinn, egyike a haladás legtehetségesebb mai szószólóinak, 1947-ben halt meg, 41 éves korában. Az alábbiakban közölt, éppolyan humoros, mint mélyértelmü kis parabolája nemrég jelent meg a „The Worker" című New York-i folyóiratban. jon az adott körülményekhez! Miért kelljen folyvást törnie magát, hogy változtasson a világ rendjén? Csak hagyjunk mindent úgy, ahogy van! Ez az én filozófiám. — De hát — vetette ellen a társa —, nem volna mégis csak ésszerűbb, ha egy kis fáradsággal az ágyakat megnagyobbítanánk ? ... Én a magam részéről, legalábbis az enyémmel megpróbálom. — Hiába, élhetetlen ábrándozó vagy te, és az is maradsz! — vélte a másik. — Mire jó az? Előbb egy fát kellene kivágnod, aztán deszkát fűrészelcsapsz. Mihez kezdesz? Ilyesmire ti radikálisok nem gondoltok soha. — Hát te csak tégy, ahogy jónak látod! — zárta le a vitát az „ábrándozó". — Én is a magam esze szerint cselekszem majd. Valahogy csak boldogulok vele. — S azonnal hozzá is fogott, hogy egy megfelelő fát kivágjon. A másik közben levetette a ruháit és befeküdt egy jéghideg vízzel teli gödörbe. Vacogott a foga, de olyan hangosan, hogy még a jónéhány lépésnyire tőle szorgoskodó társa is felfigyelt rá: ni, szöget kalapálni és... a jó ég tudja, még mi mindent... — Ez mind igaz, — helyeselt az első — csakhogy amit egyszer meg kell tenni, azt meg kell tenni. És ha nem teszem meg, éjjel nem tudok elaludni. — Könnyű ezt mondani! Üres beszéd, olyan, mint a ti utópisztikus eszméitek általában ... — szólt a konzervatív filozófus fölényesen. — De próbáld csak meg valóra is váltani! Tegyük fel, hogy rád zuhan a fa. Vagy szálka megy a kezedbe. Vagy elvéted a szöget és a kalapáccsal a körmödre — Mit művelsz te, az ég szerelmére ?! — összezsugoríttatom magam ... — hangzott a furcsa válasz. — Éjszakára már olyan kicsi leszek, hogy éppen beleférek majd az ágyba. Jó kiadós náthát szerzett magának, kisebb azonban — ezt persze mondani se kellene — nem lett. Végül is papirost és ceruzát vett eló, s hogy helyzetét valamiképp igazolja, egy, a hiányos komfort előnyeit ecsetelő esszé megírásába kezdett. Estefelé aztán kiment a ház előtt szorgoskodó ellenlábasához, aki éppen az utolsé szögeket verte be az egyébként már elkészült ágyba. — Atgondoltam még egyszer az egész helyzetet — szólalt meg —, és ahhoz az elhatározáshoz jutottam, hogy levágom a lábaimat. Amúgy is fájnak, és így legalább a megfelelő hosszra csökkenteném a testem méreteit. — Tessék, itt a fejsze! — válaszolta lakonikusan a másik. Tépelődő filozófusunk most mér nem tépelődött tovább, feltűrte nadrágját, egyik lábát az ott álló fatönkre helyezte — de aztán mégiscsak változtatott a szándékán: — Eh, ha Isten is azt kívánja, hogy szenvedjek, ám legyen — jelentette ki —, inkább szenvedek majd, semhogy megkíséreljem akaratának ellenszegülni! • Éjféltájt a dolgos filozófust mély álmából felverte a társa. — Látod, ez az, amit rajtatok, kommunistákon, sehogy sem birok elviselni... — kezdett rá ismét az akadékoskodásra — az, hogy végeredményben mindig csakis önmagatokra gondoltok... Te például: hogy is tudsz ilyen nyugodtan ebben a kényelmes nagy ágyban aludni, míg nekem, embertársadnak, ilyen embertelenül kell szenvednem?! — Hát akkor feküdj ide mellém... és hagyj fel végre ezzel az örökös zsémbeléssel! így tehát a konzervatív világszemlélet híve, mit is tehetett egyebet, bebújt a nagy ágyba, radikális kollégája mellé, s megkönnyebbülten felsóhajtva, kényelmesen kinyújtózott. Mielőtt azonban elaludt volna, még megjegyezte: — Ha ez megint csak egyike a ti propagandatrükkjeiteknek... nekem megvannak a saját ideáljaim, és nem hagyom magam semmire sem rákényszeríteni ... De hisz ez az ágy reggelig amúgy is összedől. Aztán csak ne állj eló azzal, hogy nem figyelmeztettelek! Fordította: SZOLDIN ALFRÉD rajzolta Várakozó Ottó